Emberkereszt emlékmű

A szovjet kényszermunkára hurcolás, a második világháború végétől, közel 1 millió magyart érintett a történelmi Magyarország területén, s megközelítőleg 200.000-300.000 magyar soha nem jött haza. Az ún. GUPVI-táborokba – az Ural, a Volga környékére, a Donyeck medencébe – tömegesen kerültek magyarok. A GUPVI-táborokba hadifoglyokat, civileket, a magyarországi német ajkú lakosságot hurcolták el. Az általában koholt vádak által ítélet alá vont GULAG foglyok többsége a több ezer kilométerre fekvő ázsiai területeken, például Magadan, Kolima, Norilszk, Ekibasztusz nevű helyeken fekvő táborokban raboskodott. A rabok nagy részével mindkét tábortípusban nehéz fizikai munkákat végeztettek. A férfiak és a női fogvatartottak bányákban, útépítéseken, fakitermelésen, vízierőműveknél, vasútépítéseknél dolgoztak napi 10-14 órákat. Barakkokban laktak, sokszor embertelen körülmények között, akadt olyan eset, hogy köztörvényes rabokkal is összezárták őket. A GUPVI táborokból már 1946-tól folyamatosan hozták haza a fogvatartottakat. A Gulagosok első transzportja 1953. november 25-én térhetett csak vissza Magyarországra, lefogyva, megnyomorítva, megfosztva fiatalságától, álmaiktól, vágyaiktól, akaratuktól.

Az elhurcoltak sok esetben nem tudták értesíteni családtagjaikat a velük történtekről. A kiszállítás során sokszor előfordult, hogy megpróbáltak – vonatból kidobott levelek útján – hírt adni magukról. A fogvatartás során kezdetben nem levelezhettek, később a Vöröskereszt segítségével küldhettek szeretteiknek levelezőlapokat, amelyeken nem a valóságról számoltak be, de a hozzátartozók számára mindenképpen reményt adó életjelet jelentett néhány soros küldeményük.

A szovjet kényszermunkára hurcolás a magyar családok nagy részét érintette, nem hozott számukra feloldást a hazatérés sem. A hazatérést követően az állambiztonság szinte minden egykori GULAG-rabot megfigyelt, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszakban. Pedig az egykori rabok mindegyike megtanulta a nagy leckét, ezért a forradalomban szinte egyikük sem vett részt tevőlegesen. Boldogulásuk nagyon nehéznek bizonyult. Mindegyikük megbélyegzettként élt tovább szerény megélhetéssel. Az egykori rabokat Magyarországon priuszosként tartották számon, a „szerencsésebbeket” az 1960-as években rehabilitálták, de akadtak, akikkel ez csak az 1980-as, 1990-es években történt meg. Valós megnyugvást, elégtételt a rendszerváltoztatás eredményezett számukra. Ekkor szólaltak meg először a túlélők. Sára Sándor a Magyar nők a Gulagon, a Nehézsorsúak, a Te még élsz? című filmekben rögzítette sorsukat. Sorra születtek a memoárok, a tényfeltáró dokumentumkötetek. A magyar társadalom megdöbbenve, 40 év hallgatás után szembesült a kommunizmus valós bűneivel, az ártatlan magyarok kényszermunkájának tényével és a hatalmas emberveszteséggel.

1989-ben, a rendszerváltoztatás után létrehozott GULAG alapítvány tagjai, az egykori rabok, szinte azonnal megtették a lépéseket annak megvalósítására, amit hitük és becsületük diktált. A fiatal demokráciában anyagi támogatásra kevés helyről számíthattak. Ám akaratuk, kitartásuk és energiájuk eredményeképpen, valamint, hogy néhány jóérzésű ember melléjük állt, megvalósulhatott, ami korábban csak álom lehetett. 1993 novemberében a fővárosi Honvéd téren felavatták az emberi szenvedés és áldozatok mementójaként az Emberkereszt emlékművet. A világon elsőként állított, a börtönbe zártságot szimbolizáló GULAG emlékmű carrarai márványból készült, Veszprémi Imre szobrászművész alkotása. Az alapítvány élharcosa, az egykori GULAG-rab, Rohr Magdolna (1928-2007) elszántan harcolt egészen haláláig a GULAG-rabok emlékének megőrzéséért, az elhurcoltak közösségének egyik központi alakjává vált. Az emlékműnél napjaikban is rendszeres megemlékezéseket, koszorúzásokat tartanak, hogy a magyar kényszermunkások szomorú története soha ne merüljön feledésbe!

A hazatértek között volt Pintér Károlyné, Rohr Magdolna (1928-2007), akit 16 esztendősen hurcolták el – az ostrom idején szovjet katonák erőszakolták meg –, koholt vádak alapján elítélték, 9 esztendőt töltött a leghírhedtebb táborokban (Bratszk, Tajset, Zajarszk környékén). Hazatérte után csak másodrangú munkákat vállalhatott, a rendszerváltásig figyelték a belügyi szervek. Férjét az egyik táborban ismerte meg, Magyarországra visszatérésüket követően nem sokkal született meg lányuk, Pintér Jolán. Pintér Károlyné Gulagot megjárt túlélőként a rendszerváltoztatást követően szinte azonnal kezdeményezője lett a fővárosi Gulag Emlékmű felállításának. Szorgalmas szervezőmunkája eredményeként avatták fel az V. kerületi Honvéd téren 1993 novemberében a világ első Gulag Emlékművét, az Emberkeresztet, Veszprémi Imre szobrászművész alkotását. Az emlékmű felállítását követően évente szervezett megemlékezéseket. Legfőbb megküzdési stratégiája a sorstársak felkarolása, az emlékmű ügye volt.

Galgóczy Árpádot (1928-2022) 1945-ben, 16 évesen tartóztatták le szovjetellenes szervezkedés miatt, 1948-ban hurcolták el a Szovjetunióba. 20 évre ítélték, 1954-ben szabadult. Azonban hazatérni csak 1960-ban tudott. A táborokban ismerkedett meg az orosz irodalommal. Hazatérve kezdett el fordítással foglalkozni, a hatvanas években jelentek meg első munkái. A legnagyobb hatást Lermontov gyakorolta rá, szinte teljes életművét átültette magyar nyelvre, illetve Puskin Anyeginjének egyik legpontosabb fordítását is Galgóczy készítette. Életben maradásának történetét a Túlélés művészete című memoárjában rögzítette. Galgóczy Árpád igazi művész lett, aki a művészi szabadságában találta meg lelke nyugalmát, így a világgal is békét tudott kötni, pedig szinte mindent elveszített. Mert a háború pokla elrabolta tőle édesanyját, majd az édesapját is. Árván került rabságba, oda lett a fiatalsága, ifjú családapaként is nehezen boldogult. Mégsem lett megkeseredett, hitehagyott ember, mert a lágerévek alatt megismert, elsősorban orosz irodalmi művek szabaddá tették lelkét, elméjét. Megküzdési stratégiája, hosszú és tevékeny életének fő mozgatórugója a derű, a kitartás és az orosz irodalom szépségeinek felfedezése volt.

Nehéz sors jutott a 14 évesen elfogott Hartmann Klárának (1930-) is. Aki 4 esztendősen árva lett, rokonok nevelték Göncön, ahonnan szinte kislányként – egy családtagja helyett – vitték el. Megjárta a kijevi börtönt, majd miután mindent „bevallott” – a vád szerint német kémként tevékenykedett –, Szibériába került. 1949-ben már Kazahsztánban folytatódtak a megpróbáltatásai. 1953 novemberében ő is átlépte a magyar határt, korántsem jutott neki könnyű élet: válás, majd kőműves-munka, végül a szembesülés a gyermektelenség szomorú következményével. Élete végül mégis jó irányt vett: második házasságában szerető családra, fogadott gyermekre talált Gödrén, ahol jelenleg is él. Hartmann Klára napjaikban is minden nagyobb megemlékezésen – országszerte és határon túl egyaránt – jelen van, és aktívan részt vesz, rendhagyó történelemórákon meséli el szomorú történetét. Legfőbb megküzdési stratégiája a kibeszélés, sorstörténete elmondása lett.

A hazatértek közt ott volt Rózsás János (1926-2012), a magyar Szolzsenyicin is, aki a rendszerváltoztatást követően a Gulag-rabok élő emlékezete lett. Megjárta Szibériát, Kazahsztánt, nem adta fel, bár sokszor került a halál torkába. Leventeként hurcolták el, fegyveres szervezkedés vádjával ítélték el, közel 10 évig volt távol, 9000 km távolságra lakhelyétől, Nagykanizsától. Élete nagy találkozása viszont mégis a Gulagon történt: Alekszandr Szolzsenyicin, a leghíresebb orosz író lett a szellemi társa, kitől nemcsak oroszul tanult meg, hanem az orosz irodalmat is részletesen megismerhette. Hazatérte után Rózsás János könyvelő lett, s bár úgy tűnt, beilleszkedett a hazai életbe, a háttérben nehéz erők munkálkodtak. Életét végigkísérte a magyar és a szovjet állambiztonság folyamatos figyelme és vegzálása, főként akkor, amikor megírta a magyar Gulag-regényt, a Keserű ifjúságot. A rendszerváltoztatás után azonnal a nyilvánosság elé lépett, előadásokat tartott és sziszifuszi munkával, saját erejéből állította össze a Gulag-lexikont. Rózsás János legfőbb megküzdési stratégiája a lelki trauma irodalmi memoárba transzformálása és a monumentális mű, a Gulag lexikon elkészítése lett.

A GULAG Alapítvány rendszerváltoztatás utáni létrejöttében az alapítótagokon, Rohr Magdolna, Rózsás János egykori GULAG-rabokon kívül számos egykoron fogságra ítélt személy életútja feledésbe merült. Jelen tanulmány célja néhány meghatározó arcél felvillantása, bemutatása.

Hársfalvi Ferenc (1928-2015) leventeként az ún. nagykanizsai gyalogsági híradós Vécsey alakulatnál kapott kiképzést, innen került a frontra, majd 1944. december 26-án szovjet fogságba esett. 15 évnyi javító-nevelő munkára ítélték, melyet a legnehezebb körülmények közt, Tajset, Krasznojarszk, Dugyinka, Norilszk táboraiban töltött le. A szovjet munkatáborból 1953. december 3-án térhetett haza. Operatív kartonja szerint: „1956-ban a nagykanizsai Kisker. Váll. (Kiskereskedelmi Vállalat – K. E.) Munkás Tanács tagja volt, izgató tevékenységet folytatott.” Bár komolyabb megtorlásban ezt követően nem részesült, a Kádár-korszak idején folyamatosan megfigyelték, az ún. kopjás mozgalom vélt résztvevőjeként a jelentéseket ugyanaz a „Légrádi” fedőnevű ügynök jegyezte fel róla, aki szorgalmasan jelentett Rózsás János egykori GULAG rabtársról is. Hársfalvit végül 1969 márciusában rehabilitálták. A nagykanizsai származású Hársfalvi szülővárosába tért haza szabadulását követően, ahol a rendszerváltoztatás után Rózsás Jánossal egyetemben a GULAG-rabok emlékezetének megtartói és hirdetői lettek. Hársfalvi Ferenc emlékiratokat nem írt, viszonylag szűkszavú nyilatkozónak számított, de emlékeiről részletesen beszélt Szalkai Zoltán Gyaloglás Gulagföldön című rendhagyó dokumentumfilmjében. A GULAG Alapítvány archívumának fotói tanúskodnak arról, hogy rendszeresen részt vett a megemlékezéseiken, összejöveteleiken.

Sánczi Ferenc (1927-2018) egy határmenti kistelepülésen, Rédicsen született. Fiatal fiúként leventének sorozták be és a Muraközbe irányították, a Drávamenti Légióhoz. Alakulatuk 1945 márciusában feloszlott, a hazajutás közben Murabogdányban állították meg őket bolgár katonák, akik azonnal átadták a szovjet hadseregnek. 1945 júniusában Grazban, a szovjet hadbíróság 15 évnyi munkatáborra ítélte. Megjárta Odessza, Kijev, Potyma lágereit, társaival együtt 1953. decemberében térhetett haza. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában megtalálható – ideologikus – iratanyag szerint: „német diverziós alakulatnál” tevékenykedett, ezért ítélték el. 1972 márciusában rehabilitálták. Fogságát követően Rédicsen telepedett meg, megbecsült tagja lett a közösségnek. Fia így emlékezett édesapja nehéz éveire: „Mindig szerencsésnek mondta magát, amiért sem az Uráltól keletre eső, sem pedig a sarkkörön túli lágerek rettenetét nem kellett megtapasztalnia. Az általa megélt szenvedésekről, isteni csodával túlélt betegségekről kevesebbet mesélt, annál többször hallottuk, amikor egy-egy fiatalon odaveszett sorstársa alakját felidézte – sokan voltak. Könnyek szöktek a szemébe, amikor elmondta, hogyan gyűrt le a betegség és ragadott el a halál azelőtt életerős ifjakat, a nehéz munka és embertelen életkörülmények miatt. Nem egy a karjaiban hunyt el, ilyenkor tehetetlennek érezte magát, nevük, arcuk, elmúlásuk örökre bevésődött az emlékezetébe. Felidézte, hogy a szenvedések közepette milyen sok, különböző nemzetiségű, nagyszerű, segítőkész embert sikerült megismernie. Rabtársai, köztük orvos, ápolónő, a túlélést a hit erejével elősegítő pap vizsgáztak jelesre emberségből a reménytelenség idején. Sokszor megtapasztalta, hogy az egyszerű orosz emberekben, akiket a hatalom hasonló sorsra ítélt, nagy lélek lakott. Egész életében az isteni gondviselésnek tulajdonította hazatérését „Édesanyám imádkozta ki!” – mondta gyakran. Nyolc és fél év raboskodás után Katalin napján lépte át a magyar határt, megfogadta, ha lánya lesz, így fogják hívni. Nem csak a húgom, hanem felesége, Édesanyám is Katalin lett. Haza kellett térnie, hogy családot alapítson, felneveljen bennünket, támasza legyen idős szüleinek, majd 99, illetve 95 éves korukban egyedül megmaradt gyermekükként eltemesse őket. Rendkívüli örömmel fogadta a hírt, hogy mindazon sorstársainak, akiknek ezek a kegyelmek nem adattak meg és rövidre szabott életük a Gulag poklában ért kínokkal teli véget, méltó emlékhelyet állítanak. A Honvéd téri emlékmű felavatásától kezdődően, egészen a legutóbbi időkig, míg ereje engedte, mindig elutazott az odaveszett sorstársakról történő megemlékezésekre, koszorúzásokra. Mécsesgyújtással, imával emlékezett rájuk. Idén januárban Szent Pál szellemében a jó harcot megharcolva, a pályát végigfutva, a hitet megtartva távozott közülünk.” Életútját Mód Miklós dokumentálta részletesen Emberség az embertelenségben című tartalmas könyvében. Sánczi Ferenc szintén aktív részt vevője volt a GULAG Alapítvány eseményeinek, amelyben fia mellett nagy támogatója és segítője volt Lendvai Zoltán rédicsi plébános, aki Sánczi Ferenc példája okán a GULAG rabtelepek magyar áldozatairól is sokszor megemlékezett.

Zsúnyi Illés (1926-2011) temerini – délvidéki – származású középiskolai tanulóként vonult be kötelező katonai szolgálatra. Mint levente egy budapesti alakulatnál kapott kiképzést, 1944 decemberében vezényelték a frontra, ahol nem sokkal később, a Somogy megyei Csömendnél szovjet fogságba esett. Niklai letartóztatását követően 1945 januárjában ítélték el Kaposváron. Megjárva az odesszai, vinyicai börtönöket, Marinszk, Tajset kényszermunkatáboraiba került. Az első nagyobb GULAG-transzporttal tért haza 1953 novemberében, végül 1965-ben rehabilitálták. Tolna megyében telepedett le, a nagydorogi közösség részeként meghatározó szerepet töltött be, még az 1960-as években is megfigyelték. Rövid, de tartalmas memoárjában, a Nehéz idők című könyvében rögzítette láger-szenvedéseit. A kényszermunka évei alatt sem veszített szilárd istenhitéből. A Gondviselés megtartó erejében bízva állított – közösségi – emléket, az egykori GULAG-raboknak. Részt vett a pusztahencsei templom építésében, valamint kezdeményezte a nagydorogi GULAG-harang felszentelését, amely végül csak halálát követően történhetett meg. Szilárd meggyőződésen alapuló elképzeléseit, még ha nehezen is, de véghez vitte. Minderre magyarázatot adnak a Nehéz idők című memoárjában lejegyzett gondolatai: „Nézze, géppisztolyok előtt álltam halálra ítélve, 40 fokos hidegben dolgoztam orosz fogságban, megjártam a poklot a GULAG-ban, de végül hazasegített az Isten erőben, sok év telt el azóta, s most, hogy egészségben nyugdíjba mentem, Istentől egy lehetőséget kaptam, De szívesen végzem ezt a munkát a fiatalok érdekében azért is, hogy kerüljenek vissza Istenhez. Mert ha abban tudnak hinni, akkor hazánk felemelkedésében is hisznek. Tudja, megdöbbentő érzés volt azt látni, amikor egy évvel ezelőtt 70 éven felüli asszonyok is jöttek alapot ásni. Esett az eső és én megkérdeztem tőlük, nem lenne jó megvárni a másnapot, addig talán eláll. Azt felelték erre, ha templomot építenek, nem érdekli őket az eső…” Írása mellett az Isten kezében – kényszerű böjt című riportfilm ad hiteles képet szenvedéseiről és életútjáról. Áldozatos vállalásai mellett a GULAG Alapítvány hűséges együttműködője volt haláláig. Napjainkban az alapítványi megemlékezéseken rendszeresen megszólal az általa életre hívott nagydorogi GULAG harang.

Szak István (1924-2011) tornyiszentmiklósi fiatal földműves fiút – hasonlóképpen társaihoz – leventeként mozgósították. A Drávamenti Légió tagjaként Muragárdonynál esett fogságba, Grazban kapta meg ítéletét a szovjetektől: 15 év kényszermunkára száműzetést. Az odesszai, harkovi és dnyepropetrovszki börtön után a legnehezebb, kazahsztáni lágereket járta meg: volt Karabasban, Dzsezkazganban, Szpasszkban. Az 1953-as novemberi transzport tagjaként tért haza, de beilleszkedése különösen nehéznek bizonyult. Mivel határmenti településről származott, családját kitelepítették, végül nagy nélkülözések közepette a Zala megyei Ormándlakon telepedhettek le. Ide tért vissza közéjük Szak István, akit 1967-ben rehabilitáltak, de mindvégig megfigyeltek. Szak István a legkegyetlenebb táborokat megjárva, betegségek közepette, többször is közel került a halálhoz. Hite tartotta benne a lelket, melyről így vallott igen megrázó és részletes memoárkötetében, a Szenvedések országútján című szuggesztív erejű könyvében: „Már a rabságom elején, a súlyos és sorozatos betegségek átvészelésekor tudatára ébredtem, hogy a tengernyi szenvedéseket és betegségeket egyes-egyedül a jó Isten kegyelméből tudom csak átvészelni. Az imádkozás rendszeres volt nálam. Az időt nem tudom, de egyszer csak elkezdtem imádkozni a rózsafüzért. A titkokat tudtam, Rózsafüzér hiányában az ujjaimon számoltam a tizedeket. Amikor pedig szert tettem egy darabka spárgára, ebből készítettem el a rózsafüzért. Kellő mennyiségű bogyót csomóztam rá. A kereszt hiányzott róla, de az nem nagy probléma volt. És rendszeressé vált nálam az imádkozás. Nem mulasztottam el egy napot sem – bármilyen fáradt, gyenge, vagy levert voltam is -, hogy el ne végezzem. Nagy-nagy lelki megnyugvást adott.”

Ebergényi Imre (1920-?) esetében sajnos nem sok forrással rendelkezünk, a GULAG Alapítvány archívuma viszont számos dokumentumot tevékenységéről. Ebergényi ugyanis az alapítvány jogi ügyének képviselőjeként és elnökhelyetteseként hosszú időn át önzetlenül tevékenykedett a szervezetben. Fiatal férfi volt, végzett jogász, amikor a somogyi frontra vezényelték, ahol – Csömendnél – 1944. december 22-én fogságba esett. Niklán tartóztatták le, majd Kaposváron ítélték 15 évnyi kényszermunkára. A távoli Antibesz, Marinszk, Tajset táboraiban szenvedett, végül ő is 1953 decemberében tért haza Magyarországra, 1962-ben rehabilitálták. A rendszerváltoztatást követően néhány esetben megnyilvánult egykori meghurcoltatásáról. A GULAG-rabságot következetesen minden megszólalásában „keleti holocaustnak” nevezte, „amellyel egész népcsoportokat taszítottak a lassú, kínos pusztulásba. Én hétéves Gulág „állampolgársággal” mondom: igenis volt keleti holocaust.”

Keveházi Ferenc (1926-2023) sajnálatos módon nemrégiben távozott az élők sorából, de mindvégig hűséges tagja volt a GULAG Alapítványnak. A fentebb ismertetett történetektől eltérően, őt 1948-ban ítélték szovjet kényszermunkára. Az egykoron piarista gimnazista Keveházi első éves volt az orvosi egyetemen, amikor az ÁVO – 1948 októberében – összeesküvés vádjával letartóztatta. Így került bele az ún. rákosszentmihályi ügybe. Édesanyja, fia elfogását követően megrázó levelet írt a belügyi szerveknek, melyből egy részlet így hangzik: „Fiam elvitele óta (1948. okt. 28. – K.E.) 11 hónap telt el és én a mai napig sem tudom, hol van és mit követhetett el, hogy ily rettenetesen büntetik őt és vele a családot, hogy nem tudhatunk egymásról, nem adhatunk neki tiszta ruhát, egy falat élelmet sem hazulról. Ennyi idő után már a rajtalevő ruha is leszakadhatott róla. Ezt az állapotot idegileg már nem bírom sokáig, néha már az őrülés határán vagyok. (…) Mindig becsületes, tisztalelkű, igazmondó volt. Soha nem volt egy rossz gondolata sem. Nem tudom elgondolni, mi bűne lehet, de ha bűnös volt is, százszor levezekelt e 11 hónap alatt. A bűnre bocsánat is jár.” Az édesanya többszöri könyörgése hasztalannak bizonyult.

Az ügyben fiatal férfiakat vádoltak meg: Keveházi mellett elítélték Sárszegi Miklóst, Wesselényi Töhötömöt, Monoky Gyulát és Vadkerti Károlyt. Keveházit végül 1949 februárjában 25 év kényszermunkára kárhoztatták. Vorkután felcser lett a börtönkórházban, majd 1955 novemberében adták át a magyar hatóságoknak, de nem szabadult rögtön, hanem mint veszélyes egyént a jászberényi börtönben zárták el, ahonnan fél év múlva, 1956 áprilisában távozhatott. 1963-ban rehabilitálták, de állambiztonsági anyagai bőségesek. Keveházi Ferenc szenvedéseit Sára Sándor örökítette meg a Nehézsorsúak című dokumentumfilmsorozatában. Maga Keveházi az alapítványi emlékkötetbe az alábbi sorokat jegyezte le: „A szenvedések okozóinak talán meg lehet bocsátani, de tetteiket elfeledni SOHA! Kellett ez az emlékmű, hogy a 20. század MINDEN borzalmának, szenvedésének megismeréséhez hozzájárulva ráébressze a ma és a jövő embereit, hogy sorsunk alakításában, szabadságunk, emberségünk megőrzésében a SZERETET, az együttérzés, a törődés vezéreljen minden EMBERT!”

A fővárosi Honvéd téren álló GULAG emlékmű történetével összeforrtak a fentebbi sorstörténetek. A megkopott fotókon idős emberek láthatók az 1993-as avatási ünnepségen. Félszegen, összekapaszkodva állnak az Emberkereszt mementó előtt. Arcukon, tartásukon látszik a sok szenvedés, de fel-feltűnik némi megnyugvás is. A hazatérés, az emlékállítás, a közös emlékezés szétáradó, fájdalmakra gyógyírt adó lehetősége. A szabadság lehetősége, a sorstársi összekapaszkodás lehetősége. A fentebbi életutak és az ehhez hasonló sorsok lettek kőbe vésbe a világ első köztéri GULAG szobrának rovátkáin, magyar sorsok a 20. század második feléből, ártatlan fiatal férfiak és nők sorsa, akiknek történetét kötelességünk elmondani az utókornak. Mert ahogy Szak István is fogalmazott egykoron: „Mindezt meg lehet bocsátani, de elfeledni soha!”