Markó utcai börtön

A Markó utcai (Nagy Ignác utca) fogház és börtön 1945 után az egyik leghírhedtebb börtönhelyszín volt. Itt tartották a háborús bűnösök elleni ún. népbírósági pereket, melyeknek ítéleteit is itt hajtották végre, a kivégzéseket közszemlére bocsátva.

Imrédy Béla és Szálasi Ferenc, de Bárdossy László és Sztójay Döme egykori miniszterelnök halálos ítélete is ezen a helyszínen zajlott le. 1946-ra már számos politikai elítélt vagy ítéletre váró tartózkodott itt, ekkorra már közel 2000-en (a férőhely körülbelül 700 fő volt ekkoriban). A 6-7 fős cellákban 30-35 rab nyomorgott, teljes nélkülözésben, poloskák hadával.

A Gulag-rabok közül szintén többen megjárták a Markó utcát, köztük Olofsson Placid bencés szerzetes. Most történetén keresztül mutatjuk be a korabeli (börtön)rendszer működését.

Placid Atya életútját, életszemléletét többféle forrásból is ismerhetjük. Jelen tanulmány a teljes életpálya bemutatása mellett a hazatérést követő nehézségeket, az állambiztonság szorításában élő, de mégis pozitív életszemléletű, a papi hivatásától megfosztott bencés szerzetes sorstörténetét tárja fel.

Placid atya, születési nevén Olofsson Károly egy Magyarországon, a 18. században letelepült svéd apától és egy tolna megyei sváb anyától származott. Szülei, Olofsson Gusztáv és Reichardt Jusztina Rákosszentmihályon állapodtak meg, 1914-re meg is született első gyermekük, Jusztina, aki később apáca lett. 1916. december 23-án látta meg a napvilágot Károly. Az I. világégést követően a családfő gimnáziumi tanárként tartotta el a családot. Placidot a Baross utca és a Rigó utca sarkán lévő bencésekhez íratták be, nyolcosztályos képzésre. Az 1925 és 1933 között eltöltött diákévek, a bencés tanárok, a szellemiség egy életre meghatározta a később egyházi hivatást vállaló Placid életét, világlátását. Osztályfőnöke a híres, nagytudású Szunyogh Xavér Ferenc volt. Placid jól megtanult görögül, latinul, franciául és kiváló gyorsíró vált belőle. Időközben a család Rákosszentmihályról a fővárosba, a Bartók Béla útra költözött. Továbbra is szűkös anyagi körülmények között éltek, a cserkészmozgalomban aktívan részt vevő Olofsson Károly honoráriumért latinórákat tartott társainak. Az 1933-as gödöllői cserkész világjamboreen már érettségizett rajparancsnok volt, így számos külföldi cserkészcsapatot személyesen fogadhatott. A szerzetesi hivatás vállalása a későbbiekben számára egyértelműnek bizonyult.

1933. augusztus 6-án öltözött be bencés szerzetesnek és kapta meg a Placid nevet. Placid Szent Benedek egyik legkedvesebb tanítványa volt Monte Cassino hegyén. A rend ezután kiküldte Münchenbe nyelvtanulás céljából, ahol egy bencés kollégiumban lakott és a Ludwig Egyetemre járt. Utolsó tanulmányi évében a Trefort utcai gimnáziumban dolgozott gyakorlótanárként. Időközben harmadik szakként elkezdte a bölcseletet is. Tanári pályája végül csak négy és fél évig tartott. 1939. június 18-án szentelték pappá, majd kinevezték tábori lelkésszé. Doktori értékezését gróf Széchényi Ferenc irodalompártoló tevékenységéből írta. Káplánként szolgált Győrszentivánon, de időközben behívták katonának. Komáromban lett tábori lekész, az ott működő hadi kórházban bátorította a sebesülteket, erőt adott a gyógyulóknak. Komáromban tizenegy hónapig szolgált, kerékpárral járt misézni. 1942 nagyböjtje után azonban lefokozták: a vezetőségnek nem tetszett az a prédikációja, melyet a tiszti kar helytelen viselkedése kapcsán fogalmazott meg. Hadbíróság elé citálták, kitartott állításai mellett, de végül a pannonhalmi főapát utasítására elfogadta azt, hogy tartalékos honvédi állományba kerüljön. Ezt követően Sopronban tanított bölcseletet és filozófiát, tanítványai előtt sokszor kritizálva az akkor már Magyarországon is érezhető nemzetiszocialista eszméket. Majd Pápára helyezték, ahol az orosz betörést is átvészelte. 1945 augusztusát követően már a budapesti bencés gimnáziumban, a Rigó utcában oktatott. 1946-ban, diákjai írásbeli vizsgáján még részt tudott venni, de a szóbelit már nem kísérhette figyelemmel.

1945-től a Szociális Testvérek Társaságának egyházi tanácsadója lett. A Slachta Margit által vezetett tömörülés az 1945-ös választásokon Keresztény Női Tábor néven indult a választásokon, így jutott be Olofsson Placid a parlamentbe, de mandátumát végül nem kérte. Ellenben fontos szerepet vállalt a párt programjának propagálásában. Lényegében ezáltal került a hatalomátvételüket ekkoriban már előkészítő kommunisták látókörébe. 1946 nagyböjtjén lelkigyakorlatot tartott a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek (MADISZ), így egyre nagyobb ellenszenvet váltott ki politikai ellenfeleiből. Rendje segítő kezet nyújtott neki és Pannonhalmán „bújtatta” el prefektusként, de ez már nem mentette meg az 1946. június 5-i letartóztatástól. A hivatalos jelentés szerint a vád „Olofsson Placid, páter Vág József, Kölley György, Unden Miklós és társainak illegális szervezkedése” tárgyában a Névtelen magyar című röpcédula terjesztése volt. A jelentésben leírták, hogy „Mint a nyomozás során világossá vált, a szervezkedésnek eszmei, illetve anyagi irányítója két pap és egy teológus, névszerint Olofsson Placid, bencés tanár, páter Vág József Jézus Társasági áldozó pap és Kölley /Köhler/ György teológus, országos kiscserkész vezető.” De Placid esetében a legterhelőbb az a körülmény volt, amit a bencés paptanár az őt kérdező fiatal diáknak, Unden Miklósnak, egy beszélgetésük során válaszolt: „Egyébként a röpcédulával kapcsolatosan az volt az álláspontja, hogy az akció helyes, csupán elővigyázatosan kell végrehajtani. Feltette neki Unden a kérdést: „Szabad-e oroszoktól lopni?” Azt válaszolta, hogy „Igen, hisz úgy sem tudjuk visszalopni mindazt, amit elvittek.” Ugyancsak megkérdezte tőle azt is Unden, hogy „Szabad-e orosz katonát megölni?” Válasza az volt, hogy „ja, hogy kevesebben legyenek? Lassan fog ez menni!” Május 26-a táján – utolsó találkozásuk alkalmával – ismét feltette neki Unden az előbbi kérdéseket, ekkor azonban már határozottan bűnnek minősítette mindkét cselekedetet.” A jelentés leírta azt is, hogy Placid nem tagadott semmit – 1946. június 11-i – kihallgatása során, melynek jegyzőkönyvét a hírhedt Janikovszky Béla ÁVH-s alezredes vette fel. Placid már ekkor elmondta: „Undennek sosem mondtam, hogy ne csinálja a röpcédulát, sőt helyeseltem, ha csinálja, de többször figyelmeztettem, hogy vigyázzon.”

Az Andrássy úton zajló kihallgatások folytatódtak, ekkortájt tudott először édesanyjának is hírt ad magáról. Már ekkor megmutatkozott, hogy Placid számára –a szerettei iránti aggódás mellett – hitének megtartása a legfontosabb: „Sose gondoltam volna, milyen nehéz egy pünkösdöt szentmise és szentáldozás nélkül végigélni, de helyette egész nap imádkozom, s higgyétek el, nagyon érdekesen alakul a lelkivilágom, az ilyen nehéz eseményekben csiszolódik egész alázatossá és harmonikussá a lélek.” – írta édesanyjának. A következő állomások a korszakban „szokványosnak” számítottak: az Andrássy út után jött a Markó utcai fogház, majd a Vilma királynő út 4. (ma Városligeti fasor), azaz a szovjet parancsnokság. Három bencés tanítványa közül, amikor az egyikük szabadult, levélben tudta értesíteni édesanyját és rendjét: „Drága jó Édesanyám és Szeretteim! Egészséges és jól vagyok. Teljesen ártatlanul 10 év szabadságvesztést kaptam (nem kényszermunkát), de amnesztiát várunk. Lehet, hogy ki se megyünk. Imádsággal várjátok. Egyszer csak beállítok. Vigyázzatok egészségetekre és lelki erőtökre. Isten csodásan segít. Hálás kézcsók és üdv Placid” Házfőnökének pedig így írt: „10 év szabadságvesztést kaptam, bár semmit se tudtam a szervezkedésről s a gyilkosságról. De hamarabb hazajövök. Főapát Úrnak kézcsók. Mindenkinek üdv. Édesanyámnak e papírt kérem elküldeni. Ne hagyják Őt el, támogassák, vigasztalják. Sok imát, szentmisét kérek. Rendemért, hazámért szenvedek. Olofsson Placid”

A tolmáccsal zajló tárgyalásokon a kihallgatásoknak gumicsővel adtak nyomatékot, a tolmácsnő egyik alkalommal magassarkú cipőjével taposta meg az összevert rabot. Placid megpróbáltatásairól hosszasan vallott a Sára Sándor által készített Nehézsorsúak című dokumentumfilmben. 1946 szeptemberében Placidot a Conti utcai szovjet börtönbe vitték, hadbíróság elé. Az ún. kamaraerdei ügyként elhíresült koncepciós perben tizenhárman szerepeltek. Összeesküvés, terrorcselekmény, antibolsevista propaganda vádjával, a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján ítélték el őket. Két társát kivégezték Sopronkőhidán, a többieket, Placiddal együtt a GULAG-on letöltendő 10 éves szabadságvesztésre ítélték. 1946 novemberében Sopronkőhidára szállították, útközben egy kis papírt dobott ki a vonatból, ez állt rajta: „Tíz évet kaptam. Placid” Az üzenet eljutott édesanyjához.

A börtönben töltött hónapok után egyre inkább azt érezte: most már nem az lesz a feladata, hogy diákokat tanítson, hanem a fogolytársaiban tartsa a lelket. 1946 decemberében marhavagonokba zsúfolták Placidot és társait. Dolgukat egy lyukon keresztül végezték, kiszállni nem engedték őket, Lembergben már -21 C fokot mutatott a hőmérő. Végül megfosztották a legnagyobb értéktől is: reverendájától, majd Placidot a többiekkel együtt, a Brianszki erdőbe irányították. Ez a terület Moszkvától 900 km-re, keletre feküdt. 1947. január végén érkezett meg ide, ahol a 36 lágerben több mint ötvenezer fogoly dolgozott. Szinte már mindent elvettek tőle, végül már a neve is megváltozott, megkapta a 876-os nép ellensége elnevezést. Megkezdődött a lágerélet: túlzsúfolt barakkok, emeletes priccsek, poloskainvázió, telente -30-35 C fokos hidegek, júniusig tartó hótakaró, két hónapnyi nyár, hóvihar, nyírfakitermelés, szójás kenyér, 9 órás napi munkaidő, hóban mosakodás, káposztaleves, 400 gramm kenyér naponta. Placid 42 kilóra fogyott és ún. tromboflebitist kapott, ami a vérerek gyulladását jelenti. A kórházbarakkban viszonylagosan felgyógyult, de a következmények élete végéig kísérték. A legyengült Placidot később festőként, majd varrodában dolgoztatták a lágerben. Édesanyja nyolc év eltelte után tudta meg, hogy a fia él. A viszonylagos enyhülést követően 1954-től néhány levelet tudott váltani hozzátartozóival. Ekkor jutott tudomására, hogy nővére már Ausztriába menekült.

Placid a lágerévek alatt tudatosan vállalta szerzetesi-papi küldetését és a nehéz körülmények között is a hitélet közösségi gyakorlását szorgalmazta. Placid legendás, de valóságos történetei közé tartozott a (láger)misék megtartása. 10 éves fogsága alatt az első két évben ostya és bor híján nem misézhetett. Majd találékonyságával ezt is megoldotta: a lengyelek oplatkájából – ostyaféleség – és egy zsidó fogvatartott maceszéből ostyát gyártott, a grúzok szőlőjéből pedig levet préselt, a bor helyettesítésére. Éjjelente misézett, hason fekve, titokban áldoztatott. Idővel fogolytársai egy alumínium keresztet és egy áldoztató kelyhet is készítettek neki. Később egyik rabtársától egy Újszövetséget kapott. A humor közvetítése mellett teljes erőből igyekezett társainak hitet és reménységet adni: nemcsak miséket tartott hajnali órákban, hanem olykor karácsonyfát is szerzett. Ilyenkor gyertyacsonkkal díszítették a fácskát, kenyérbélből kis kockákat csináltak, melyet kristálycukorral szórtak meg, ünnepi süteményt utánozva. Placid a kenyérhéjat fokhagymával dörzsölte át, így azt gondolhatták, kolbász is jutott asztalukra. Ezekkel a kitartó ügyeskedésekkel egyébként „meglehetősen nagy elismerést váltottak ki, akár még az őrökből is. Kifejezetten hitte, hogy az „Úristennek volt egy gondviselő gondolata, hogy kell oda a foglyok közé egy ilyen magamfajta lelki szakmunkás, hogy tartsa a foglyokban a lelket. Nekem ez volt a feladatom, ez volt a hivatásom, ez volt az Úr Istennek az akarata. (…) úgyhogy nekem sokkal könnyebb volt az az egész 10 esztendő, mint a többieknek, mert én tudtam, hogy miért vagyok ott.”

Az apró örömök fellelésére versenyt szervezett, az lett a győztes, aki egy nap a legtöbb örömöt tudta felsorolni. Az örömolimpiák emlékét sok interjúban elmesélte, de leghíresebbé a túlélés Placid-féle alapszabályai váltak. Természetesen azért akadtak Placid számára is nehezebb pillanatok. 1953-ban, Sztálin halálakor sok politikai fogolynak adtak amnesztiát. Placid táborából ekkor a hatvannégy magyar rab közül negyvennyolcat hazaengedtek. Ő nem volt köztük, ezért úgy érezte, soha nem látja hazáját. Végül 1955. szeptember 24-én íratták alá Placiddal a repatriálást, majd november 9-én indították őket haza. November 20-ára érkeztek Nyíregyházára, november 25-én éjjel Budapestre. Sorsa ezt követően is igen sok nehézséggel volt teli, de személyes visszaemlékezéseiben soha nem a számára a kellemetlen tényezőket emelte ki. Hazatérését követően rögtön szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem kapott papként működési engedélyt és csak segédmunkás lehetett a pesterzsébeti ládagyárban. Placid ekkoriban édesanyjával lakott együtt a Bartók Béla úti lakásban. Az egykori bencés diák és pap-tanár fűrészgépen dolgozott, de a hajnali indulások előtt még otthon misézett. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcot örömmel fogadta, de abban érdemi részt nem vállalt. Mivel a fűrészgéppel egyik ujjpercét levágta, a munkából kimaradt, a fűrészgyárból távoznia kellett. Következő munkahelye az ORFI Frankel Leó utcai épületében lévő mosoda lett. Időközben megszerezte a szakmunkás és művezetői vizsgát is. Innen a Korányi TBC Szanatóriumba került, ahol mosodavezető lett. Minden munkatársa elismerően beszélt a mindig vidám, hányatott sorsú „mennyei” mosodásról.

Életét azonban nemcsak méltatlan munkái, hanem az állambiztonság figyelő tekintete is nehezítette. Téglásy Ferenc filmrendező ebben az időszakban Hic et nunc (Itt és most címmel) kisfilmet készített róla, amiért Téglásyt el is bocsátották a Színművészeti Főiskoláról.

Placid mindennapjait – bár rendszerellenes tevékenységet nem fejtett ki – az 1960-as években részletesen dokumentálta az állambiztonság. 1968. januárjában a lakóbizottsági elnök a következőket jegyezte le róla: „A szabadulása óta ellenséges megnyilvánulást a tudomása szerint nem követett el, erkölcsi magatartása ellen kifogás nem merült fel. Szabadulása után a templomban misét nem tarthatott, ezen munkakörét nem gyakorolhatta, ezért a fenti munkahelyre helyezkedett el mosodavezetőnek. A munkahelyére rendszeresen bejár dolgozni, a lakásáról nem maradozik ki italmérőhelyiségben a tudomása a szerint nem jár, ittasan még nem látta sosem, templomba szokott járni, munkaszüneti napokon. Dr. Olofsson az anyjával lakott együtt, aki 1968. január elején elhunyt, azóta egyedül lakik a lakásában. A társadalmi személyek véleménye szerint nagyon rendesen viselkedik, előzékeny, tisztelet tudóan viselkedik, ellene kifogás nem merült fel.”

Az F-dossziésként nyilvántartott Placidról készült jelentések közül részletesek és pontosak Elekes ügynök – aki szintén GULAG-rab volt – leírásai is. Valamint ebben az időszakban keletkeztek Feledy Zsolt, azaz Kiszely István antropológus jelentései Placidról, amelyek szinte minden fontos részletet bemutatnak Placiddal kapcsolatosan. Kiszely az 1960-as és 1970-es években hosszan dokumentálta Placid mindennapjait, kötelezettségeit, egyházpolitikai nézeteit, életvitelét, utazásait, a bencésekhez való viszonyát. Tette mindezt úgy, hogy állítása szerint „a család tartja vele a kapcsolatot, igen gyakran feljár hozzánk, minden családi „egyházi” funkciót ő végzett, így elsősorban a gyerekek keresztelését. Igen gyakran csak felfut, megkérdezni hogyan vagyunk, lakásvásárlásunknál is tőle kaptunk kölcsönbe pénzt, minden bizalmas ügyét, így elsősorban politikai ügyeit közölni szokta velünk, anélkül, hogy mi ezt kérdeztük volna tőle.” A legtöbb esetben Placidról írott jelentései végén a megjegyzés rovatban leírták, hogy a Feledy által írtakat „Olofsson ellenőrzése során figyelembe vesszük”. A jelentésekből úgy tűnt, hogy bár Kiszely és Placid gyakran találkoztak, igazán terhelő vádakat az ügynök nem tudott leírni róla, de a jelentések egészen 1970-es évek végéig tartanak.

Placid ilyen körülmények között adta be rehabilitációs és útlevél kérelmét az Elnöki Tanácsnak. Bár írása illedelmes és udvarias hangú, a sorok közül kihallatszik – pozitív életszemlélete ellenére – elkeseredettsége. De folyamodványából nem hagyta ki a hitének megtartásáról szóló utalást. Az igen beszédes forrást szinte teljes egészében közlöm, Placid korabeli viszonyainak szemléltetéseképp: „…leverten érintett az a tény, hogy munkahelyem szakszervezetétől kapott bécsi társasutazással kapcsolatos útlevélkérelmem elutasítást nyert, mégpedig azzal az indoklással, hogy kiutazásom „a Magyar Népköztársaság állami érdekeit sérti.” Tizenötödik esztendeje hogy hazatértem fogságomból s azóta oly becsületesen iparkodom dolgozni s annyiszor ért ezért kitüntető jutalmazás is, hogy – úgy érzem – nem szerénytelenség részemről, ha soraimmal most bárhol leellenőrizhető munkámra és magatartásomra hivatkozni bátorkodom. Valamint arra, hogy képtelen vagyok elképzelni magamról, hogy hazámnak, a Magyar Népköztársaságnak állami érdekeit sérteni tudnám. (Bár nyilvánvalóan hasonló okból nem kaphattam meg a „szakmai kiváló dolgozója” kitüntetést sem, melyre 1964-ben munkahelyem vezetősége a párttal és a szakszervezettel egyetértésben felterjesztett.) A háború után ugyanis mint bencés tanár tanítottam Budapesten s egy csoportos letartóztatás kapcsán 1946-ban bíróság elé kerültem. A tíz velem együtt elítélt közül csupán három diákomat ismertem. Mivel azonban az akkori nehéz időkben nem volt mód arra, hogy higgadtan szétkülönüljenek az események, indítékok és szándékok, tíz évi szabadságvesztésre ítéltettem, melyet a Szovjetunió javító-nevelő munkatáboraiban töltöttem; még pedig úgy, hogy semmi kifogás ellenem nem volt. Ezt azzal is igazolni tudom, hogy évekig többszörösen kitüntetett tervezőmérnöke voltam egy katonai ruhagyárnak s ugyancsak külön engedéllyel portréfestőként működtem. Viselkedésem és munkám alapján 1955. szept. 17-én büntetésem idő előtt kitöltöttnek minősült. Hazaérkezésem után a magyar belügyi hatóságok budapesti letelepedésemet engedélyezték (XI. Bartók B. u. 76. III. 5.). Lakásom akkori illetékes plébánosát, Dr. Horváth Richárdot (XI. Villányi u. 3.) felkeresve, vele egyetértésben azonnal munkába állottam, mint fizikai dolgozó egy pesterzsébeti ládagyár (XX. Vágóhíd u. 53-55.) fűrészgépén. Dr. Horváth Richárd a későbbiek folyamán is tudott rólam s bizonyosra veszem, hogy megkérdezése esetén ma is kedvező véleményt mondhatna személyemről. Munkámat valóban legjobb tehetségem szerint iparkodtam végezni, s alig nyolc hónap múlva már „kiváló dolgozó” oklevelet szereztem. Tudomásom van róla, hogy az ottani pártszervezet 1956-os példamutató magatartásomra hivatkozó ajánlása alapján kaptam meg már 1957 elején és azóta is minden esetben a soproni határövezetbe lépés engedélyét. (SÁRGÁVAL KIHÚZOTT) áthelyezéssel kerültem az Orsz. Reuma- és Fürdőügyi Intézetbe (II. Frankel L. u. 17-19.) a mosoda vezetőjének. Erre megszereztem a textiltisztítóipari szakképesítést kitűnő minősítéssel és több mint 12 évet dolgozva ugyanott a kezdeti havi 40 q-s mosodát 350 q-os üzemmé (28 dolgozóval) fejlesztettem, amit több ízben is kitüntető jutalmazás ismert el. Szakmai tudásomat és odaadó munkámat az Egészségügyi Minisztérium is közvetlenül igénybe veszi, s így fél éve az Orsz. Korányi TBC Intézetbe (XII. Pihenő u. 1.) kerültem egy nagy központi kórházi mosoda felállításának és megszervezésének feladatával. Mosodai munkámat, amely nem látványos és nem kevés nehézség leküzdésével jár, de a betegellátás egyik legfőbb tartozéka a s minden vonatkozásban az emberek szolgálatát jelent – vallásos meggyőződésem alapján is – a legbecsületesebben, szinte az alkotás szenvedélyével végzem. Ez nemcsak a sikereket, az elismeréseket, vezetőim és beosztottjaim szeretetét biztosítja, de lelkileg is teljesen kiegyensúlyozottá és megelégedetté tesz. Így eszembe sem jut, hogy nem diplomáim vonalán dolgozom s bármilyen neheztelést érezzek valami ellen is sorsom ilyetén alakulása nyomán. Éppen ezért talán nem érthetetlen, hogy soha egy pillanatra sem gondoltam elhagyni hazámat, a Magyar Népköztársaságot, melynek ép most 25 esztendős újjáépüléséből – úgy érzem – szerény letőségeim legteljesebb kihasználásával kivettem részem. Megjegyezni kívánnám még, hogy hazaérkezésem után egy pillanatra sem voltam rendőri felügyelet alatt s az azóta eltelt 15 évben sem kerültem összeütközésbe semmiféle hatósággal. Viszont mindegyik munkahelyem vezetőségének és szakszervezetének véleménye róla – tudomásom szerint – igen kedvező. (Ez alapon kaptam a bécsi utazás lehetőségét is, hogy 1947-ben hivatalos engedéllyel odatelepült apáca-hugomat 24 év után meglátogathassam. Magam nem is gondoltam erre az utazásra, de természetesen igen örülnék neki.)”

Kérelmét követően nem sokkal, 1970 júniusában törölték a bűnügyi nyilvántartásból. Erről levélben is értesítést kapott. A bűnügyi nyilvántartásból való törlés azonban nem jelentette a megfigyelések végét, az operatív nyilvántartásból végül csak 1989. szeptember 9-én (sic!) vezették ki, az alábbi indoklással: „1967-ben laza csoportosulás szervezésének gyanúja alapján központi osztályunk feldolgozó munkát kezdeményezett személyére vonatkozóan. Ennek során megállapították, hogy a köréje csoportosuló orvosok, ügyvédek, volt apácák részére lakásán összejöveteleket, egyházi szertartásokat szervezett, melyek alkalmával a napi politikai eseményeket ellenséges hangnemben értékelte. Nemkívánatos tevékenységének megszakítására 1970. VII. 4-én preventív jellegű beszélgetést folytattak vele. Annak ellenére, hogy a figyelmeztetést tudomásul vette, ellenséges magatartásán nem változtatott, nyílt kinyilvánítástól azonban tartózkodott.” Az indoklás hozátette, hogy ellenséges magatartása ellenére, jogszabályt nem sért a viselkedése…

Placid hazatérése után egy darabig csak titokban misézett, 1975-től a cisztereknél, a budai Szent Imre templom segédkezett. A rendszerváltoztatást követően nem tért vissza Pannonhalmára, hanem maradt a Szent Imrében. Végre felszabadultan élhetett: járt a Szentföldön, Lourdes-ban, Fatimában, Montserratban. 1996-ban Pannonhalmán találkozhatott II. János Pál pápával. 1989-es aranymiséje Pannonhalmán már nyilvánosan zajlott. 1999-ben gyémántmisézett, a Budai Szent Imre templomban. 2004-ben vasmiséje Rómában, a Szent Péter bazilika magyar kápolnájában volt, 2009 rubinmiséjét tartotta meg a Szent Imre templomban. A rendszerváltozás után számos elismerésben részesült. 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki, 2003-ban neki ítélték a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából adományozott Parma fidei - A hit pajzsa kitüntetést, 2005-ben Magyar Örökség, 2006-ban Pro Ecclesia Hungariae-díjjal ismerték el. 2010-ben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2016. október 23-án pedig Magyar Becsület Rend kitüntetést kapott páratlanul hosszú és példaadó életútja elismeréseként. Életének 101., papságának 78. évében 2017. január 15-én, vasárnap este adta vissza lelkét Teremtőjének. 1991-től Pákh György középiskolai tanár lett Placid önkéntes lakótársa. Pákh György, Placid haláláig önfeláldozó módon ápolta a példás életű, egykori Gulag rabot.

Placid a GULAG-on fogalmazta meg a túlélés négy alapszabályát, amelyet élete végéig hirdetett és követett: a szenvedést nem szabad dramatizálni, az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell, különbnek kell mutatkozni a fogva tartóknál és hinni kell a Gondviselésben – így szólt a négy alapszabály. Érdemes a 21. században is megtartani és követni Placid egyszerűnek tűnő, de valóban az életünket támogató, segítő alapvetéseit. Életének példája, tetteinek, állhatatosságának ereje hitelesíti a Placid által alkotott alaptételeket, melyek paradoxona abban áll, hogy talán nem is születtek volna meg, ha nem lett volna a GULAG szörnyű és gyötrő valósága.