Nagy Imre szobor

Varga Tamás szobra, amelyet Nagy Imre születésének 100. évfordulóján avattak fel, eredetileg a Vértanúk terén.

Némi enyhülést Sztálin, a nagy szovjet diktátor 1953 márciusában bekövetkezett halála hozott. De a rendszer természetrajza, Nagy Imre miniszterelnök enyhülést képviselő politikája ellenére sem változott sokat. Ez a közhangulat vezetett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez. A pesti és a vidéki srácok hősies küzdelme ellenére a szabadságtörekvések, a nagy szovjet túlerő és Kádár János háttérelőkészületei hatására elbuktak. A kegyetlen kádári megtorlást követően beköszöntött a magyar szocializmus kétarcú világa: a látszólagos engedmények és minimális jólét időszaka, a háttérben meghúzódó gátak, diktatórikus alapvetések árnyékával.

Nagy Imre miniszterelnöksége idejére esett a magyar GULAG-rabok egy részének hazatérése is, melynek részleteit érdemes megismerni!

Nem tudták elképzelni, hogy kik lehetünk és honnan jövünk."

A magyar GULAG rabok 1953-as hazatérésének története

A második világháborút követően a történelmi Magyarország területéről közel 1 millió lakost hurcoltak el a Szovjetunióba, jóvátételi kényszermunkára. Az elhurcoltak nagyobb aránya ún. malenkij robotra elvitt civil vagy németajkú honfitársunk volt, valamint nagy számot tettek ki a hadifoglyok is. Kisebb arányban, de köztük voltak a politikai elítéltek is, akiket 1945-től koholt vádakkal, szovjet hadbíróság ítélt el a GULAG-on letöltendő szabadságvesztésre. Közülük az első transzport 1953 novemberének végén léphette át Magyarország határát. Közel 1500 férfi, 30 nő és két gyermek ült a vonatkocsikban. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála váltotta meg őket a további szenvedéstől.

A magyar GUPVI és GULAG rabok elhurcolásának történeti hátterét napjainkra már számos alapos szakmunka feltárta. A GULAG rabok hazatérésének históriájában azonban még mindig sok a fehér folt. Mi alapján választották ki a hazatérőket? Hogyan zajlott a magyar fél részéről az átvétel? Milyen sors várt a rabokra itthon? Jómagam a magyar GULAG-rabok élettörténetének, hazatérésüket követő éveinek feltárásával foglalkozom és a rabságban eltöltött évek rekonstruálása mellett különösen fontosnak tartom a kényszermunka utáni időszakok, a Kádár-korszak GULAG rabokhoz való viszonyulásának feltérképezését.

Jelen téma esetében a források ha nem is bőségesek, de elegendőek. Egyfelől támaszkodhatunk a magyar állambiztonsági szervek erre az időszakra vonatkozó iratanyagaira, a rendszerváltoztatás után megjelenő GULAG-memoárokra, valamint azokra az egykori, GULAG-rabok által tett sajtó- és dokumentumfilm nyilatkozatokra, amelyek hiteles képet adhatnak az 1953-as hazatérés részleteiről.

Rózsás János, a magyar Szolzsenyicin, a Sára Sándor által készített Nehézsorsúak című dokumentumfilmben elmondta: a magyar GULAG rabok tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Sztálin életében politikai elítélt amnesztiát nem kaphat. Mégis bizakodtak abban, először 1947-ben, amikor a Szovjetunió fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte, hogy szabadon engedik őket. Majd 1949-ben is reménykedtek, mert akkor lett Sztálin 60 esztendős. A „szabadság” azonban valóban csak Sztálin halálával jöhetett el, de a szabadon bocsátási folyamat igencsak elhúzódott, amely nem is annyira a szovjet, hanem inkább a magyar félnek köszönhető. A Szovjetunióban ugyanis már 1953. március 27-én megszületett az az amnesztiarendelet, amely elsősorban a fiatalkorúakra, a gyermekeiket nevelő nőkre és az 5 évnél kevesebbre ítéltekre vonatkozott. Tehát a politikai elítéltek kimaradtak a rendeletből, ennek ellenére 1953 júniusában a táborokban már közölték a magyar rabokkal, hogy útnak fogják indítani őket. Ehhez 1953. október 1-jén meg is született a minisztertanácsi rendelet, mely szerint 17.000 fő szabadulhat, ebből kb. 1500 főnyi magyar. Rózsás János elmondásából tudjuk, hogy az elbocsátáskor a lágerparancsnokok beszédet mondtak és jelezték, hogy személyvonatra váltottak a magyaroknak jegyet, mert innentől már szabad embernek számítanak. Viszonylag gyorsan távozhattak a lágerekből, majd megérkeztek a híres nagy elosztótáborba, Lembergbe, ahol a rabok azt a tájékoztatást kapták, hogy bevárják a legtávolabbi részről, Kolimáról jövő szerelvényt és megközelítőleg 72 óra múlva távozhatnak. De a 72 órából végül 4 és fél hónapnyi várakozás lett. Mi volt mindennek az oka? Érdemes a magyar oldalt is górcső alá venni. Mi történt mindeközben Magyarországon?

A magyar oldalon ugyanis igen nagy félelem és ebből kifolyólag nagy elővigyázatosság uralkodott. Az orosz őrök már jelezték a magyar raboknak, hogy Rákosi nem akar benneteket befogadni. Az indok valósnak bizonyult: mit kezdjenek Magyarországon ezekkel a „fasiszta” elemekkel? Ezért hosszú előkészületek után Magyarországon felállt a rabok fogadására egy kormánybiztosság, melynek részletes háttéranyaga sok kérdésre választ ad a rabok hazatérése tekintetében. A kormánybiztosság elsődleges feladata a rabok előéletének, az elítélés okának, számának stb. feltérképezése volt. A jelentések mindegyike megerősítette veszélyességüket, általában a diverzáns jelzőt használva, s kivétel nélkül bűnösnek titulálták őket. A fogadásuk előkészítésére számos csoportot hoztak létre: operatív, adminisztratív, prioráló, gazdasági, orvosi, KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) csoport. A fogadásba bekapcsolták a rendőrséget, a fogadószemélyzet minden tagjáról, megbízhatóságáról részletes leírást közöltek. A jelentésekben talán a legérdekesebb szófordulat az volt, hogy általában arról írtak: kiszabadítják az embereket és így térhetnek haza.

A valóság azonban más volt. Keményfi Béla egykori rab visszaemlékezésével idézzük meg a hazatérés részleteit: „1953. november19-én, késő őszi napon, izgalom szállta meg a lembergi (Ivovi) gyűjtőláger 1500 lakóját. Több mint négy hónapos idegölő várakozás után végre eljött a várva várt nap. A szabadulás napja. Mintha álomból ébredtünk volna. Még akkor is hihetetlennek tűnt, amikor a cirill ábécé szerint az első 750 fős csoportba beosztottakat adategyeztetésre az irodába rendelték. Még aznap este kinyílt a láger kapuja. A kapunál ismételten egyeztették minden kilépő adatát az iratokkal. A hátramaradottak fájó szívvel, keserűen vettek búcsút tőlünk. Pedig tudták, hogy öt napon belül követni fognak bennünket, a szovjet hatóságok így ígérték. De ki hitt nekik? Majdnem kilenc év alatt keserves tapasztalataink voltak igazmondásukról, ígéreteik betartásáról. A kapun kívül ötösével sorakoztunk fel. A lágerparancsnok vezényszavára elindultunk hosszú, tömött sorokban a vasútállomásra. A menet elején a fiúk nemzetiszínű lobogókat vittek. Marhavagonokból összeállított szerelvény várta a magyar fiatalokat, a sztálini megsemmisítőlágerek borzalmait túlélők első hazainduló csoportját. A nemzetiszínű zászlókkal díszített vonat lassan kigördült az állomásról, majd felgyorsulva folytatta útját. A Kárpátok meredek lejtőit megmászva, Munkács és Ungvár felé már megkönnyebülten száguldott velünk a mozdony. 1953. november20-án, délelőtt 11 óra tájban érkeztünk Csap határállomásra. Ladvánszky Károly ÁVH-s őrnagy (1989-ben vezérőrnagyként vonult nyugállományba) vett át bennünket. Átszálltunk a MÁV személyszállító kocsikba, és körülbelül délután 2 órakor átléptük a határt. Annyi esztendő múltán viszontláttuk a drága magyar hazát, amelyért annyit szenvedtünk. Nyíregyháza-Sóstó vasútállomásig meg sem álltunk. A nyitott ablakon át, könnyes szemekkel, összeszorult torokkal, szótlanul gyönyörködtünk a nyírségi tájban.”

A magyar határon tehát az Államvédelmi Hatóság, a karhatalom emberei várták a hazatérőket, szigorú körülményeket teremtve. Élükön Ladvánszky Károllyal (1928-2014), aki sajátos, de tipikusnak mondható életutat futott be a kommunizmus, majd a szocializmus idején. Ladvánszky ugyanis a kommunista rendszer feltétel nélküli kiszolgálója lett 1945 után. Az eredetileg hentes- és mészárossegéd fiatal a rendőrség kötelékébe lépett, elvégezte a kötelező politikai iskolákat, majd 1952-ben már a Belügyminisztérium Titkárságát vezette. 1956-ban a salgótarjáni sortűz levezénylője, majd a szocializmusban már belügyminiszter helyettes lett. Zsúnyi Illés memoárjában így emlékezett vissza Ladvánszkyra és a fogadtatásra: „Az épület előtt (Nyíregyháza-Sóstón – K. E.) egy civil ruhás mondott beszédet. Közölte, becsüljük meg magunkat, mert itt egy új világ épül, és ebben mi is részt vehetünk. Azelőtt ő hentesinas volt, ma meg már magas beosztásban van, ezt a szegediek is bizonyíthatják, hiszen többen ismerik közülünk.”

Térjünk vissza a hazatérés részleteire, ismét Keményfi Bélát idézve: „A gyógyfürdő területén kaptunk szállást. Az őrnagy üdvözlőbeszédében megígérte: 72 óra múlva mindenkit útnak indítanak abba a városba, községbe, ahol szüleik vagy hozzátartozóik jelenleg élnek. November 23-án, hajnali 4 órakor először a legtávolabbra utazókat szállították ki tehergépkocsikkal a nyíregyházi vasútállomásra. Az előző este átvett ingyenes utazási igazolvány, hadifogoly-igazolvány és 30 forint jelentette az obsitot. Még ezen a napon mindenki megölelhette a szüleit, testvéreit, szeretteit.”

A hazatérő rabokat tehát Nyíregyháza-Sóstón fogadták, november 20-án először fertőtlenítették, ruhával, élelemmel látták el őket, a betegeknek hat hónapig ingyen orvosi ellátást biztosítottak. Ezt követően egyenként behívattak őket a parancsnokságra, mindenkinek nyilatkoznia kellett, hogy hova szeretne hazatérni. A címeket időközben leellenőrizték, az 1945 utáni erőszakosan gerjesztett (kitelepítések, internálások stb.) lakóhelyváltozások miatt sokaknak új címeket jelöltek meg. Közben a jelentések tanúsága szerint mindenkit részletesen megfigyeltek, dokumentálták előéletüket, sajnos többeket be is szerveztek közülük. Természetesen a vizsgálatok és az adminisztratív részletek tisztázása mellett a megérkező rabok már az első napon megkapták az ideológiailag átszőtt és burkoltan fenyegető hangú utasítást, Ladvánszky Károlytól, aki beszédet mondott a megérkezőknek. A kormánybiztos hangsúlyozta, hogy szenvedéseik oka az, hogy valóban bűnt követtek el, de ezt most Magyarország megbocsátja nekik. A hazatérést követően mindenkinek be kell kapcsolódnia a tökéletesen fejlődő és épülő ország életébe: „Azt tudjuk Önöknek első tanácsként adni, hogy hazatérve, minél gyorsabban igyekezzenek a termelőmunkába bekapcsolódni.” – mondta Ladvánszki. Hiszen: „Önök egy szabad, független, békés célokért küzdő országba tértek vissza…” A beszédben kitért arra is, hogy az, ami velük történt, nem tartozik a nyilvánosságra, tehát ne beszéljenek róla a környezetükben. A rabokkal kérdőívet töltettek ki, melyben rákérdeztek elítélésük okára. Mivel az egykori rabok nagy része üresen hagyta ezt a kérdőíves részt, ezért felszólították őket, hogy újra töltsék ki és írják rá büntetésük idejét, paragrafusát. Az állambiztonsági jelentésekben jelezték, hogy a rabok nem ismerik el bűncselekményüket, szemléletük ellenséges, alapvetően szovjetellenesek és egyáltalán nem ismerik Magyarország jelenlegi helyzetét. Visszatérő elem volt az állambiztonsági iratokban a különösen veszélyes elemek jelzése.

Az operatív előkészítést követően először – november 23-án – a legtávolabbi helyekre utazókat indították el hazafelé: Vas, Zala, Somogy megyébe térhettek haza elsőként, 30 forinttal és egy napi hideg élelemmel. A hazatérések felügyeletét a megyei rendőrkapitányságok ellenőrzése alá vonták. A következő rab-csoport november 25-én lépte át a határt, így ők december elejére érkezhettek csak meg otthonaikba. Szak István is ezen társaságba került, hazatérésének kálváriáját Szenvedések országútján című könyvében jegyezte le: „A papírok átadásakor a kormánybiztos a jegyzékről mindig mindenkinek külön megmondta, hogy milyen címre kell hazamennie, hol várják. Amikor nekem a címet diktálta, nem Tornyiszentmiklóst mondott, ahová én kértem magamat a szüleimhez, hanem azt mondta, Ormándlakra kell mennem. Azt hittem, hiba csúszott be a diktálásba, és szóvá tettem, hogy én nem oda kértem magamat, és én nem is tudom, hol van az az Ormándlak. A kormánybiztos újra megerősítette, hogy de igen, nekem oda kell mennem. Egy darab papírra külön felírta a számomra: Ormándlak, Zala megye. A kezembe nyomta ezt a papírszeletet. (…) Forgott velem a világ, hogy nem mehetek haza a szülőfalumba, hanem egy vadidegen faluba kell mennem. Ha akartam volna is, akkor sem mehettem volna Tornyiszentmiklósra, mert a többi falumbeli társam kapott határsáv igazolványt, nekem pedig nem adtak. Tudtam, hogy valami baj történt odahaza. A szüleim az otthonukat csak úgy szépszerével, maguktól ott nem hagyták. Ezzel tisztában voltam. Itt valami erőszak történt, hogy a szüleim nem odahaza vannak.” S hogy mi is volt az oka az ismeretlen lakcímnek, arra szintén Szak Istvánnál találjuk meg a választ: „Könnyek között mesélték el a szüleim mindazt, amit az utóbbi években átéltek. Mintha kést szurkáltak volna a szívembe, úgy hallgattam végig, amint elmondták a szörnyű elhurcoltatást, a rab és sanyarú élet elviselését a Hortobágyon, onnét a szabadulást, és erre az eldugott helyre való jutásukat. Hortobágyra a csömödéri vasútállomáson marhavagonba rakva szállították el őket. Ott egy juhakolba összezsúfolva helyezték, szállásolták el őket. (…) Nagyokat sóhajtoztam. Mire is jöttem meg én? Ez a szép élet, a szülőhaza, a boldog hazatérés?”

A hazatérést követően az állambiztonság szinte minden egykori GULAG-rabot megfigyelt, különösen az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszakban. Pedig az egykori rabok mindegyike megtanulta a nagy leckét, ezért a forradalomban szinte egyikük sem vett részt tevőlegesen. Ahogy Zsúnyi Illés is írja a Nehéz idők című visszaemlékezésében, hogy hazatérésekor, a rendőrségi bejelentkezéskor „közölték, azt ajánlják, lehetőleg a munkával foglalkozzam.” Boldogulásuk nagyon nehéznek bizonyult. Szinte mindegyikük megbélyegzettként élt tovább szerény megélhetéssel. Az 1953-ban hazatérők közül Rohr Magdolna pohárleszedő, Hartmann Klára kőműves, Rózsás János idővel könyvelő lett, de a legtöbbjüknek csak a kétkezi munka jutott. Regős Ferenc egykori miniszteri tanácsos, kiválóan képzett, több nyelven beszélő jogász a fogság idején kitanulta a fogorvoslást, ezért hazatérését követően fogorvosként dolgozott. Felesége, családi memoárjukban így emlékezett meg a hazatérés szomorú részleteiről: „Közel hét esztendő után nehéz szavakat találni, csak a csönd beszélt. Lassan azonban a szavak is megértek, míg végül mondatokká váltak, és a közlés vágya is utat talált. Ekkor már átéltük újra az elmúlt éveket, illetve egymás életének küzdelmes éveit. A hogyan tovább? kérdése is megérett, és Isten segítségével feleletet is kaptunk. A pesti otthon már nem létezett, mivel 1951-ben államosították, és mások lakták. A minisztériumot és minden közhivatalt is mások szolgáltak. A régi élethez, jogi pályához visszaút nincs, ezt tudtuk. Maradt a foglalkozás, a fogászat, amelyet Feri a fogság évei alatt sajátított el a Kárpátaljáról érkezett szakkönyvek segítségével. A kemény próbák (erről férjem írhatott volna, de ezt a lehetőséget nem érte meg) árán megszerzett szakmai tudás útlevelet adott az új életbe. 1954-ben ismét más faluban, új otthonban kezdtük újra az életet. Igen, új otthon született, melynek fészekmelegét teljessé tette negyedik gyermekünk, Palikánk érkezése 1955-ben. A szeretet élménye mindegyikőnk ajándéka, jutalma lett. Végtelen történet…”

A magyar GULAG-rabok ezt követően több szállítmánnyal érkeztek haza, 1954-ben, 1955-ben, de hogy mi alapján ki került a transzportba, ez teljesen esetleges volt. A hazatérő csoportok száma nem volt túl nagy, ezért valószínűsíthetően a magyar kényszermunkások esetében a GULAG-ra ítélt magyarok tekintetében beszélhetünk a legnagyobb halálozási arányról.

S hogy mit is jelentett a szabadság a lágerból szabadulást követően egy korántsem szabad államban? Arról Rózsás János írt szemléletesen: „Hazatérésem után három hónappal ki kellett mennem vidékre akkor még a közlekedés nagyon laza volt, leszálltam a komárvárosi állomáson, és el kellett mennem Balatonmagyaródra. Kiskomárom és Balatonmagyaród között van egy olyan szakasz, hogy egyik falu végét nem látni, meg még a másikat se. És ahogy mentem ez történetesen március 15. volt, de akkor ki emlegette 54-ben március 15-ét, az országút közepén jutott eszembe, hogy én szabad vagyok. Én fölemelhetem a fejemet. Én körbenézhetek. Nem kell hátratenni a kezemet. Ha akarok, megállhatok. Ha akarok, visszafordulok, aztán utána folytatom az utamat. Ha valaki engem azon a kora reggelen a balatonmagyaródi úton látott volna, azt hitte volna, hogy hülye vagyok, vagy őrült. Megálltam, körbenéztem, elindultam visszafele, mentem húsz lépést, akkor újra előrementem, újra körülnéztem. Egyszerűen szoktam a szabad életet. Hogy hazajöttem ide, Kanizsára, a családhoz, és hogy a városban jártamkeltem, valahogy minden úgy természetes volt. De mikor kimentem vidékre, és az országúton egyedül voltam, ott éreztem először szabadnak magamat.”

Miközben Rózsás János ezeket a sorokat lejegyezte, még több száz, ezer magyar rab sínylődött a szovjet kényszermunkatáborokban. Az ő hazatérésük sem sokban különbözött a korábban hazaengedett társakétól. 1955-ben érkezett meg a transzporttal Placid atya is, aki így emlékezett vissza a körülményekre: „November 20-án értünk Nyíregyházára. A géppisztolyos rendőrök sorfala között szinte beloptak minket a lovassági laktanyába. Mellettem Erlich Géza tábornok, aki ezredes korában itt volt állomásparancsnok. Két részre osztották a csoportot, az egyik felét Jászberénybe vitték, a magyar börtönbe. Köztük volt dr. Harangozó Ferenc is. Minket az ebédlőbe tereltek: terített asztal, tányérral, késsel, villával, kenyérrel, borral, pincérek szolgáltak fel. Meg voltunk győződve, hogy ez a siralomház, és utána visznek kivégezni. Egy rendőrőrnagy köszöntött bennünket hazánk földjén. Mivel 1955-ben nem lehetett a Szózatot énekelni, indítványozta az Internacionálét, azt meg mi nem tudtuk, mert amikor letartóztattak, még nem volt divatban. Végül a Himnusz mellett döntöttünk. Megebédeltünk, utána mentünk a szállásra, ahol vadonatúj matrac, lepedő, pokróc, hideg-meleg zuhany várt minket – maga a mennyország. Éjszaka még akartam misézni. A ministránsom gróf Batthyány Ferenc volt, a nemrégen boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László fia. Együtt jöttünk haza, ő vezérkari századosként egy másik lágerben volt. Nyíregyházán nem volt szabad senkivel sem beszélnünk. A laktanya el volt kerítve, de csak egy cukorspárgával, mi pedig kerítéskölteményhez voltunk szokva. Ott álltak a rendőrök, tilos volt, de ilyeneket kérdeztünk tőlük: – Mennyibe kerül most egy kiló kenyér? Mennyibe kerül a villamosjegy? Hogyan lehet Magyarországon szólítani az embereket? – Nagyon egyszerű, elvtársnak kell szólítani. Talán csak a főtisztelendő urakat nem. Mindenki nevetett. A rendőr nem tudhatta, hogy egy ilyen áll mellette. Később rájöttünk, miért volt ez a nagy udvariasság. A magyar rendőrhatóság nem tudta elképzelni, hogy tíz év után a Szovjetunióból jöhet valaki haza feladat nélkül! Nyilván küldjük róluk a jelentéseket... Az, hogy hazaengednek, az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Rendőri riadóautóval vittek ki minket hatunkat az állomásra. Kaptunk egy vasútijegyet, egy tüdőszűrési igazolást, egy húsz forintos bankót, egy zsömlét parizerrel és egy doboz Munkás cigarettát – ez volt a hozományunk tíz év kényszermunka után. Amikor a pénztárnál lepecsételtettük a jegyünket, olyan furcsán éreztük magunkat: se farkaskutya, se géppisztolyos őr, hogyan lehet így élni?!”

Géppisztolyos őrök már nem vigyázták az egykori fogvatartottakat, de a GULAG-rabság szomorú ténye nyomott hagyott testükön, lelkükön, az állambiztonsági akták tanúsága szerint pedig folyamatos megfigyelés alatt álltak egészen a rendszerváltoztatásig.

Ezért is volt a túlélők számára fontos, a kommunista diktatúra megdőltét követően, hogy 1993 november 26-án, a fővárosi Honvéd téren felavatták Veszprémi Imre szobrászművész Emberkereszt elnevezésű emlékművét. Az emberi szenvedés, a magyar Gulag rabok kálváriájának carrarai márványba öntött mementoját.