Rohr Magdolna emléktáblája

Rohr Magdolnát (1928-2007) 1945-ben, 16 esztendősen vitték el fővárosi, Bartók Béla úti otthonukból. Kéziratban lévő önéletrajzában így emlékezett vissza erre, az életét kettétörő eseményre: „Középiskolai tanuló voltam. 1945. szeptember 23-án, Budapesten délelőtt a nagymamával kettesben voltunk otthon. Megjelent két orosz katona és egy civil egyén. A civil azt mondta, vegyek fel kabátot, és menjek velük. Szeretnének velem egy kicsit beszélgetni. Nagyon féltem, hiszen már volt tapasztalatom, de ellenkezni nem mertem. Vettem a kabátomat és velük mentem. A ház előtt egy szovjet katonai autó állt, és abba – nem éppen udvariasan – belöktek.” Az idézet többszörösen megrázó, nemcsak az elhurcolás hirtelensége és az okok tisztázatlansága miatt, hanem olvasható benne még egy félmondat is: „hiszen volt már tapasztalatom”. Rohr Magdolna – bár érthető módon nem mondja ki – egy interjúban beszélt arról, hogy Budapest ostroma idején szovjet katonák erőszakolták meg. A fiatal kamaszlány kálváriája ezzel a tehertétellel indult el 1945-ben, a végkifejlet: kilenc év rabság a Gulagon. De a Gulaghoz vezető út sem bizonyult „egyszerűnek”. Hónapok kellettek ahhoz, hogy Rohr Magdolna megtudja az elhurcolásának okait. A történet és a vád alapja lassan formálódott. Rohr Magdolna udvarlója, a 21 éves Herczeg István megpróbált Nyugat felé szökni, de a határon elfogták. Zsebében lapuló noteszában több nevet is találtak: Rohr Magdolnáét, Marczin Borbáláét és Tiefenbeck Kornélét. Mindannyiukat letartóztatták és megkezdődött – tolmács nélküli – kihallgatásuk egy Üllői úti épületben. „A kihallgatások, melyekre mindig éjszaka került sor, még visszaemlékezve is félelmetesnek tűnnek. Abból a nem európai kinézésű (most sem tudom, milyen származású, keleti típusú ferdeszemű) tisztből iszonyatos gyűlölet áradt felém: mintha én lennék egyszemélyben felelős a háborúért, pedig akkor még 17 éves sem voltam. Tudtommal sem a barátaim, sem pedig én, nem ártottunk senkinek. Közölték velem szeptember 24-én, hogy a barátnőm, Bori is őrizetben van. Azt is megmondták, hogy a Bori mindent elmondott, most következem én, tegyek beismerő vallomást, mert ők már mindent tudnak. Fogalmam sem volt, mit mondhatott a Bori, mit várnak tőlem, mit mondhatott a két fiú, mert a tiszt szerint azok is bűnösnek vallották magukat. Éreztem, hogy valami nincs rendben, mert mit mondhattak volna, ha nem csináltak semmit, gondoltam, hogy beugratásnak szánta. Mivel tőlem ismét semmilyen kielégítő választ nem kapott, nagyon dühös lett, és azonnal fegyveres kísérettel ismét a hideg, sötét szobában találtam magamat, és csak sírtam tovább. Kicsit később valami ételt löktek be, amire én rá sem tudtam nézni, nemhogy még megenni. Késő délután bejött a szobába a tolmács, papírral a kezében, és azt mondta: írjam le, milyen ruhaneműre van szükségem, mert egyelőre nem mehetek haza, de azt nem írhatom le, hogy hol vagyok és mi történik velem.” – írta Rohr Magdolna a már idézett önéletrajzában.

A fiatal lány rövidesen Szombathelyre, majd Balatonfüredre került, ahol 1946. január 30-án megszületett az ítélet: a 7. szovjet Gárdahadsereg katonai törvényszéke az 58. § (2) (6) (11) pontjai alapján tízévi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Büntetésének letöltését Sopronkőhidán kezdte meg, ahonnan marhavagonokba zsúfolva Lembergig, az elosztótáborig vitték őket. Megkezdődött a fertőtlenítés, a ruhák elvétele, a haj kopaszra nyírása, ezután Magdolna megkapta a rab-számát is: neve megszűnt, innentől E322-es lett. Innen Donbaszba került, férfi köztörvényes rabok közé, mezőgazdasági munkát végzett, napjai krumpligyomlálással teltek. A táborélet embertelen körülményeit így idézte fel: „A táborokat mindenütt kettős kerítés vette körül: belül sűrű szögesdrótkerítés, utána gereblyézett tiltott zóna, majd fából készült külső palánk következett. Ezen kívül vérebek vigyázták a terepet. Egy közös latrina állt a táborban, melyet, ha megtelt, ki kellett tisztítanunk, néha rám is került sor. Mivel nem tudtunk ruhát váltani, ez napokig érezhető volt. A kényszer sok-sok trükköt tanított meg nekünk, vajon ki gondolná, hogy meg lehet „mosakodni" egy pohárnyi vízben, melyet inni kaptunk egész napra? Az ételt barakkonként egy közös lavórban adták. Nagyon híg volt. Ha valaki nem volt tapasztalt és erőszakos, mint én is, akkor nem nagyon jutott neki csak lé. Fából készült barakkokban laktunk, emeletesre épített fapriccseken aludtunk a deszkán. A szökés szinte lehetetlen volt, még a hullazsákokat is megszurkálták, nehogy valaki abban próbáljon meg a táboron kívülre kerülni. Nagy, domb formájú halom vett körül minden tábort, egy-egy ilyen domb alá temették a halottakat, mert a fagyos földbe nem lehetett sírt ásni. A szökést mégis megpróbálta egy társaság ebből a táborból, így 1946 júliusában büntetésből mindenkit ismét szögesdrótos vagonokba raktak és egészen szeptemberig folyamatosan utaztunk.”

Útja a távoli – kelet-szibériai – Tajsetbe vezetett. Egészségi állapota leromlott, megkapta a maláriát, amelyből egy segítőkész grúz orvos kezelésének hatására kigyógyult. Innen Tajsetből tudott – egy jóindulatú őrön keresztül – először levelet küldeni szüleinek, akik 1945 szeptembere óta semmit nem tudtak lányukról. A levelek egy része fent maradt, hangvételük megható, de jól nyomon követhető a virágnyelven való kommunikáció is. Az első levelek egyikéből idézünk: „Üdvözöllek Benneteket kedves jó Szüleim! Ma nagy öröm ért, mivel megkaptam leveleteket. Megtudtátok életem folyását, és én is hallottam Felőletek. Egészséges vagyok, mezőn dolgozom. Írjatok sokat és mindenről. Próbáljatok csomagot küldeni, de csak ruhaneműt és cigarettát. A leveleket a régi címemre küldjétek. A viszontlátásig kívánok nektek sok boldogságot, üdvözlök Mindenkit. Benneteket sokszor csókol lányotok, Magda” Ezt követően a levelek folyamatossá váltak és betekintést engednek a Gulag rabok mindennapi nehézségeibe is. Megtudhatjuk, hogy a Magyarországtól több ezer kilométerre található kényszermunkatábor magyar lakója mire vágyott, mire volt szüksége a túlélés érdekében: „Ha lehetséges, küldjetek csomagot, fényképet, ruhaneműt, cipőt, cukorkát és cigarettát.”– írta. De akadtak hosszabb lélegzetvételű, részletes és egyben megrázó levelek is, melyek egyikét hozzuk most példaként: „Írok egy keveset magamról. Dolgozom. Jelenleg krumplit szedünk. Nekem ez érdekes. Itt az ember azon törekszik, hogy többet csináljon a másiknál. Ma volt az első fagy. Itt már nemsokára esik a hó. Nálatok még melegen süt a nap. Mamám, nekem szükségem volna egy pár csizmára. Nagy sár van. Csináltassatok 39 számra egy pár csizmát. Így meg vagyok, egészséges vagyok. Sokat gondolok Rátok és mindennap várok levelet Tőletek. Kérlek Benneteket, már minden levélben csomagot küldjetek, hogy mi kell nekem, saját magatok tudjátok. Cigaretta legyen a csomagban, az itt sokat ér nálunk. Én már megtanultam varrni ruhát, és még hozzá férfinadrágot és egész öltönyt is varrok. Dolgoztam már varrodában és sok mindenhez értek már. Mikor jött haza a Jóska? Az Orbi (Rohr Orbán, Magdolna testvére – K. E.) mikor ment el? A nagymama él még? Mi újság van különben? Mit csinálnak a Barátnőim? A Bori (Marczin Borbála – K. E.) otthon van már? Írjatok mindenkiről és mindenről. Mindenki írjon nekem. Fényképet küldjetek magatokról és az enyémet is küldjétek el. Fényképre van szükségem. Ebben a levélben küldök Nektek virágot, ami itt nyílik. Errefelé a környék nagyon szép és érdekes.”

Tajset után a még távolabbi Bratszk következett, ahol vízierőmű építésénél kellett a raboknak robotolniuk. A napi 10-14 órás munka, a minimális élelemellátás, a szélsőséges időjárási körülmények hatására Rohr Magdolna és rabtársai állapota egyre romlott. De a mélypont Zajarszknál következett be. Ezen a vidéken már szinte növényzet sem volt, nemhogy táplálék, az őrök sem jutottak élelemhez, olykor medvére vadásztak. Rohr Magdolna több interjúban is elmondta, hogy ha nem lett volna elég élelmes és erőszakos, ezt az időszakot már bizonyára nem élte volna túl. A táborban töltött kényszerű mindennapjaik ekkoriban így teltek: „Sokszor az élelemhiányt úgy pótoltuk, hogy a töltésbe ölfákat temettünk és az arra haladó tehervonat kisiklott. A rajta lévő élelmiszert elosztottuk. 40-50 fokos hidegben dolgoztunk, ha ennél hidegebb volt már nem engedtek dolgozni, mert a nagy hidegben a fém könnyen tört, így több lett a kár. A munkával is muszáj volt csalni, ha túl akartuk élni a megpróbáltatásokat. A kivágott fákat rakatba kellett raknunk. A legtöbbet úgy építettük, hogy a belseje üres maradt, így látszólag meg volt a napi penzum, és jutott időnk melegedni a tűz mellett.” A rabok állapota egyre rosszabbra fordult, ezért Bratszkba szállították vissza őket, ahol már könnyített munkát végeztettek velük. Sztálin halálát követően, 1953 júniusában Rohr Magdolna is azon rabok közé került, akik szabadulhattak. Öröme határtalan volt, de a megpróbáltatások nem értek véget, mondhatni: más formában újra elkezdődtek. Először azzal, hogy a lembergi elosztótáborban fél évet várakoztatták a hazatérő rabokat. Magdolna itt találkozott újból, a Tajsetben megismert magyar fiúval, Pintér Károllyal, aki Lembergben – ígéretéhez híven – feleségül is vette a fiatal lányt. Rohr Magdolna a hazatérés körülményeit így összegezte önéletrajzában: „Mivel Rákosi Mátyás, Magyarország akkori „mindenható embere” volt az itthoni kommunizmusnak, nem akart bennünket, SZU rabokat átvenni. Ezért a sok nélkülözést és szenvedést átélt 1500 személy (köztük 22 nő) még hat hónap kényszervárakozásra ítéltetett a lembergi börtönben. Már arra gondoltunk, hogy a kálváriánk folytatódik. Végre szovjet parancsolója nyomására novemberben vonatra raktak, irány Magyarország! A várt szabadság nem kecsegtetett semmi jóval, Csapnál megszálltak az ÁVH-sok, kutyákkal korlátozták mozgásunkat, majd Sóstóra érkezve szögesdróttal körülvett házba tereltek. Ott várt már Ladvánszky Károly akkori kormánybiztos, aki közölte, „hogy hol voltunk, arról nem beszélhetünk, mert ismét ott találhatjuk magunkat, ahol voltunk”.... továbbra is figyeltek bennünket, férjemet még 1989 őszén is megfigyelés alatt tartották.” Az egykori Gulag rabok, köztük Magdolna is, ekkor már sejtették, hogy hazatérésük csak családjuk számára jelenthet eufóriát, Rákosi Mátyás Magyarországában kitaszítottként, jogfosztottként, büntetett előéletűként élhettek csak tovább. A hazatérő rabok szinte mindegyike elmondta azt, hogy a legnagyobb nehézséget a családjuk felkeresése jelentette, érzelmileg is megterhelő szembesülés volt ez. Magdolna így vallott erről: „Elmentünk együtt a Bartók Béla útra. A családomat nem találtuk ott. Azt mondták, elköltöztek az Alkotmány utca 5-be. De ott se voltak. Elhatároztuk a férjemmel, hogy cikcakkban megyünk egyik házból a másikba, hátha így megtaláljuk. Végül sikerült, de a férjem nem engedte, hogy én állítsak be az anyámhoz. Ő csöngetett. Anyám nyitott ajtót. Mondja neki, hogy hírt hozott a lányáról. Anyám be akarta csukni az ajtót, hogy ő nem akar semmit se hallani, mert úgyse igaz. A férjem ekkor betette az ajtórésbe a lábát, és benyomta az ajtót. Leültette az anyámat, kérte, nyugodjon meg, és kiszólt nekem: „gyere be”! A többit nem tudom elmondani…”

Rohr Magdolna kilenc év után hazatért. Fiatal kamaszlányként hurcolták el, férjes, szinte mindent megtapasztalt asszonyként tért haza, akinek hamarosan – 1954 augusztusában –, megszületett leánygyermeke, Pintér Jolán. Zárójelben, de nem mellékesen jegyzem meg, hogy ez szinte csodának számított, mert a Gulagot megjárt és erőszaktételen átesett magyar nők nagy többségének soha nem születhetett utóda, erre több példát is ismerünk. Rohr Magdolna tovább nem tanulhatott, a vendéglátóiparban engedték elhelyezkedni. Kitartásának köszönhetően tudott boldogulni, de – ahogy ezt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára aktái is alátámasztjak – férjével együtt egészen 1989-ig megfigyelték, nyilvántartották. A család élete egyébként sem volt könnyű: Rohr Magdolna férje, Pintér Károly, akit 1945 januárjában leventeként tartóztattak le és szintén 1953 decemberében tért haza, súlyos TBC-s betegként érkezett Magyarországra. 1955 karácsonyán hétbordás plasztikát hajtottak rajta végre, leszázalékolták és csak műszerészként dolgozhatott tovább.

Rohr Magdolnát a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma 1967. május 16-án – a 2n-0709/1966. szám alatt – rehabilitálta, bűncselekmény hiányában mentesítette a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. A rehabilitációról szóló iratanyag azonban nagyon tanulságos. A rehabilitálás valóban lezajlott, de annak elismerése, hogy Rohr Magdolna feleslegesen és ok nélkül töltött kilenc évet, elítélt rabként a Szovjetunióban, nem történt meg. Az igazolás szövege így hangzik: Rór (sic!) Magdát azon vád alapján ítélték el, hogy 1945 májusában belépett a Budapesten létesített „Flórián-Gaier” nevű ifjúsági fasiszta szervezetbe. Mint a hivatkozott női ifjúsági szervezet helyettes vezetője, Rór a lakásában illegális összejöveteleket rendezett a szervezet résztvevői számára, akik előtt feladatul tűzte ki, a reakciós ifjúságnak a szervezetbe való bevonását. Ezen kívül Rór a szervezet tagjaival együtt a Szovjet Hadsereg csapataira vonatkozó adatok gyűjtésével is foglalkozott és azokat átadta a szervezet vezetőségének.

Rohr Magdolnát a Kádár rendszerben rehabilitálták ugyan, de felmentést nem adtak számára, bocsánatot pedig főleg nem kértek tőle. A kommunista diktatúra életét tönkretette, csak sziklaszilárd habitusának és szerencsés lelkialkatának köszönhető, hogy túlélte a túlélhetetlent. A rendszerváltoztatást követően azonban azonnal tettre kész volt. Története és elmondása alapján készült el Sára Sándor A vád című, hiánypótló műve és Rohr Magdolna volt az egyik nyilatkozó a szintén Sára Sándor által rendezett Magyar nők a Gulagon című filmben. Rohr Magdolna az elsők közt mondta el a saját Gulag-történetét és az elsők közt volt, akik azt az emlékművet szorgalmazták, amely a Gulagon elpusztultaknak állított emléket. Így valósulhatott meg a világ első Gulag emlékműve Magyarországon, 1993-ban. Nem volt ez egyszerű menet, kellett hozzá Rohr Magdolna intranzigenciája, lánya, Pintér Jolán, a Gulag Alapítvány jelenlegi elnöke így emlékezett ezen időszakra és édesanyja megfeszített munkájára: A rendszerváltás után, amikor a fiatal demokráciában még minden bizonytalan volt, Anyám olyan hittel, energiával és vasakarattal harcolt a Gulag emlékmű felállításáért, hogy mindenkit a nemes cél mögé tudott állítani. A sorstársaknak önzetlenül intézte, hogy megkapják, amit az új törvények lehetővé tettek. Sára Sándor forgatott egy valós történeten alapuló játékfilmet, A vád címmel. Nagyon sokat kellett győzködni a történet elszenvedőit, hogy beszéljék el történetüket. Ezt a feladatot is Édesanyám vállalta magára. A rendszerváltás éveiben gyermekeimmel és férjemmel szüleim szomszédságába költöztünk. Így lettem tanúja annak a csodálatos eseménysorozatnak, ami ekkor következett. Az ártatlanul elítéltek ettől kezdve nyilvánosan is beszélhettek a Gulagon töltött évek borzalmairól. Édesanyám, Rohr Magdolna ekkor határozta el, hogy kell egy emlékmű, ami emléket állít idegenben nyugvó honfitársainknak.

Veszprémi Imre szobrászművész carrarai márványból készült Emberkeresztje a budapesti Honvéd téren Rohr Magdolna életének ezt követően egyik központi helyszínévé vált. Itt találkozott egykori sorstársaival és ide szervezte évről-évre a megemlékezéseket. Töretlenül, hajlíthatatlanul és megállíthatatlanul. Még halála napján is ezzel foglalkozott, ahogy ezt lánya, leírta egyik megemlékezésében: „A világ első Gulag áldozatainak emlékművénél évente tartott koszorúzásokat később Anyám egyszemélyben szervezte, csak a meghívók címzése napokat vett igénybe. Hűséges barátnőjével, Bori nénivel, akivel egyszerre kerültek Szibériába, éjszakába nyúlóan borítékolták azokat. Anyám betegségeit óriási türelemmel viselte. Panaszkodás helyett szervezte a soron következő, februári koszorúzást. Délelőtt még fővédnökünkkel, Antall Klárikával beszélt, estére már nem volt közöttünk.” Rohr Magdolna 2007. február 12-én hunyt el. 79 esztendős volt, ebből kilenc évet a Gulagon töltött, ártatlanul. Több évtizedig küzdött Gulagot megjárt társai emlékének ápolásáért, a még élő rabtársak életkörülményeinek javításáért. Fakitermelésen, vagonrakodásnál, kőbányában dolgozott, a kommunizmus elvette fiatalságát és becsületét, de nem tudta elvenni hitét és akaratát. Talán nem véletlen, hogy Rohr Magdolna – a Gulag Alapítvány által őrzött – kézirata között, egy kockás papírlapon az alábbi idézetet olvastam, Rohr Magdolna kézírásával: „a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a meztelen életét és a zsákmányt.” A megrendítő és igaz sorok Márai Sándortól származnak és mindezt sajnos Rohr Magdolna személyesen megtapasztalta, Donbasz, Tajset, Bratszk és Zajarszk lágereiben.

Rohr Magdolna emléktábláját 2016. december 14-én avatta fel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Gulag Alapítvány egykori lakóhelyének falán, az Alkotmány u. 4. szám alatt.