Fehér Ház - egykori ÁVH központ

Egy bérház helyén épült újjá 1947-ben ez a modernista stílusú épület, amely 1950 és 1953 között a Belügyminisztérium – azaz az ÁVH – központi irodaháza volt. Ide telepítették a belügyi szerveket, hogy közel legyenek a kormányzati negyedhez. Az épületben működött az a nyilvántartási osztály, amely több mint 1 millió emberről vezetett iratokat, anyagokat. Ez arányosan, a 9 milliós összlakossághoz képest igen magas szám volt. Itt vizsgálták át és olvasták el a leveleket, tartották nyilván a lakcímeket. A magyar alkalmazottakon kívül itt dolgoztak azok a szovjet tanácsadók is, akik javaslataikkal támogatták a rendszer működését.

A városi legenda szerint az épület alagsorában egy húsdaráló is működött, ahol az emberi tetemeket semmisítették meg.

1956 után a Belügyminisztérium szerveinek lett a székháza, majd 1961 decemberétől az MSZMP Központi Bizottsága dolgozott itt. Igen modern épület volt, ahol az 1970-es évekre napelem és légkondicionáló is működött, valamint számítógépes nyilvántartást is alkalmaztak 1976-tól. Az épület aulájának ikonikus fali freskója Bernáth Aurél Munkásállam című alkotása, amelyen korabeli párttagok és a sakkozó pártfőtitkár is szerepel. Kádár Jánost is ebben az épületben ravatalozták fel július 13–14-én.

A korabeli állapotokat, a magyar állambiztonság működését jól mutatja Regős Ferenc, egykori GULAG-rab története:

Regős Ferenc kálváriája

Tanulmányom fókuszában egy családtörténet áll, melyet beárnyékolt a kommunista diktatúra mindent megsemmisítő mechanizmusa. Pedig a Regős család története a 20. század első felében szinte tökéletesen indult. A családfő, Regős Ferenc 1910-ben látta meg a napvilágot Székesfehérváron, majd fiatal felnőttként jogi tanulmányokat folytatott. 1931 és 1932 között Rómában járt ösztöndíjjal, 1933-ban megszerezte jogi doktorátusát. 1934 és 1937 között a pécsi jogtudományi egyetem tanársegédje lett, 1939-ben pedig Párizsban töltött hét hónapot, tanulmányi úton. 1937-től az Iparügyi Minisztérium miniszteri tanácsosa lett. A sikeres szakmai pályafutással párhuzamosan családot alapított és házasságot kötött a nála 10 évvel fiatalabb Kalotai Évával. A budai várbéli, Ostrom utcai otthonukban kezdődött idillinek tűnő családi életük, de a második világháború közelsége és a vár ostroma beárnyékolta az akkor már első gyermekét váró házaspár mindennapjait. Otthonukat elhagyni kényszerültek, s időközben a szülés is beindult. A családtörténet hiteles rekonstruálásában segítséget nyújtó memoár, Regős Ferencné jóvoltából így idézte meg ezeket a vészterhes pillanatokat: „Az Úri utcai Nemzeti Bank óvóhelyén, hivatkozva, hogy megtelt a barlang – először elzárkóztak a befogadástól. Végül is megszántak, és a 13 méter mély legfelső szinten (alatta még kettő volt) egy pénztárfülke nyújtott menedéket, melynek üvegfalát Anyám és Férjem újságpapírral borította. Ebben a zugban született meg január 9-én Feri fiam. Kaszap István-ereklyét szorongattam gyűrűm belső mélyedésében, és a vaságy rácsa elszakadt kínos markolásomtól.” Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, Regős Ferencnének nemcsak itt volt szüksége töretlen hitére… Az újszülöttet, ifjabb Regős Ferencet, még ilyen zord körülmények között is szinte azonnal megkereszteltették. A házaspárnak alig volt mit ennie, fagyott lóhús volt olykor a táplálék, a gyermek csaknem éhen halt bélhurutban, olvashatjuk a családi memoár további részében. 1945 márciusában a Regős család visszatért Ostrom utcai zilált otthonába, de az oroszok beözönlése miatt jobbnak látták Pestre, a X. kerületi Petrőczy utcába (38./b szám alá) átköltözni. Közben Éva újból áldott állapotba került, és első gyermekük érkezését követően 15 hónap múlva megszületett második fiuk, Péter.

A politikai helyzet változása azonban egyre inkább beárnyékolta családi boldogságuk. 1945 decemberében már lefolytattak Regős Ferenc ellen – népellenes bűntett gyanújával – egy eljárást, de ekkor még nem találták bűnösnek. Azonban Regős Ferenc és társai ügyét nem hagyták annyiban az egyre nagyobb teret hódító kommunista erők. Egy 1946. márciusában született levélben már ezt olvashatjuk: „Ezeket már rég le kellett volna intézni és íme most előléptetést kapnak és ezzel újra beigazolást nyert, amelyet megfigyelésem alapján kénytelen vagyok állandóan tapasztalni, hogy még azokat a hadállásainkat is elveszítjük, amelyek egy éve még meg voltak. Az újjáépítési különben is egy reakciós fészek…” Regős Ferenc sem menekülhetett, 1946 nyarától már megszületett a vád alapja: a Jóvátételi Hivatalban dolgozó Regős a jóvátételi kötelezettségekről tanulmányt készített, amit átadott Vasvári Lajosnak (korábbi iparügyi államtitkárnak, a Magyar Közösség tagjának), aki mindezt kémkedésre használta fel. Ennek értelmében 1947. február 7-én pesti otthonából elvitték az apát, felesége így emlékezett minderre: „1947. február 7-én esti szokatlan órán csengettek. Döbbenet volt a csengetés és kitekintve a lent álló dzsip. Jeges hangok jelezték: Államrendőrség. Házkutatás során szekrények kitárva, tartalmuk felforgatva, íróasztal fiókjai, spájzi polcok ellenőrizve, szétszórt könyvek lapjai között keresgélve tették lealacsonyító kötelességüket. Dermedt tehetetlenségünk közepette közölték, férjemet elviszik, kihallgatják.”

Regős Ferencet a – demokratikus államrend fenntartásáért, a bolsevizmus ellen küzdő – Magyar Közösség elleni híres kirakatperhez kötődő koncepciós perek egyikében ítélték el 1947. április 19-én. Az ismét állapotos, kétgyermekes anya, a szerető feleség napokig, hetekig kereste férjét az „ismert” helyeken: a Markó utcai börtönben, az Andrássy út 60. szám alatti elhíresült kínzóhelyen. Végül nem tudott meg semmit sem róla, de az intelmet megkapta: ha sokat kérdezősködik, őt is becsukják! Regős Ferencné írásában ebből az időszakból olvasható egy szemléletes és döbbenetes mondat, mely mindent elmond lelkiállapotáról: „Imával, önmegtagadással döntögettem az eget.” 1947 márciusában, ebben a reménytelennek tűnő helyzetben – egyedülálló anyaként – adott életet harmadik gyermekének, Anikónak.

Regős Ferencet végül 1947 áprilisában ítélték hét év, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára. Mindeközben a 27 éves, háromgyerekes édesanyától ekkoriban az eltűnt férj fizetését is megvonták. Regősnének annyit sikerült kiderítenie, hogy férje a szovjet legfelsőbb katonai bíróság ítélete alapján hétévnyi ítéletet kapott. Az elkeseredett anya kilátástalan fájdalmában Mindszenty József hercegprímástól kért meghallgatást, aki fogadta, és áldással, imával igyekezett erőt adni a fiatalasszonynak. Regős Ferencné így emlékezett vissza erre az embert próbáló időszakra: „Tudatomig csak annyi jutott el, hogy most két és egyéves kisfiaink 7 év múlva 9 és 8 évesek lesznek, mire apjuk láthatja őket. Kislányom, a harmadik, ő nem is ismeri meg az apai ölelést 7 éves koráig? Hétszer háromszázhetvenöt nap? Életem nehéz pillanataiban vissza-visszatértek a zsoltár szavai: Mindenre van erőm az Úrban, aki engem megsegít.” Regős Ferenc Nyugat-Szibériába, Kemerovóba került, első levele 1948. december 23-án érkezett meg feleségéhez, melyben ez a szűkszavú, de mégis reményt keltő üzenet állt: „Veled vagyok, és három apró gyermekünkkel.” Ezt követően az asszony egy kárpátaljai rabtárs, Pázsit József – Klára nevű – feleségén keresztül tudott félévente levelezni a lényegre szorítkozva férjével. 1948 márciusában a Világosság című lap már az Iparügyi Minisztériumban történt elbocsátásokról és nyugdíjazásokról írt, felsorolva Regős Ferenc nevét is. A korabeli propaganda szerint Regőst pusztán elbocsátották állásából, holott akkor már egy távoli GULAG táborban végzett embert próbáló rabmunkát.

A gyerekeket nevelni, etetni kellett, így az asszony kénytelen volt „feltalálni” magát, hiába emésztette a bánat férje elvesztése miatt. Regős Ferencné háziipari kézimunkába kezdett: pulóvereket, kardigánokat gyártott saját kézi kötőgépén, ez akkortájt jól jövedelmezett. Az asszony háziipari engedélyét azonban 1950-re bevonták, de titokban folytatta a munkát. Amint kiderült, hogy férje a Szovjetunióban raboskodik, egy munkahely sem alkalmazta. 1951. június 26-án ismét hatóságok jelentek meg a Regős lakásnál, s meghozták a végzést a kitelepítésről. S bár Regős Ferencné kérelmet nyújtott be a véghatározat ellen, mégis három gyermekével, rendőri felügyelet alá helyeztetve, a rendszer ellenségeként Büdszentmihályra, a Kálvin u. 1. szám alá – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe – száműzetett. A négy-, öt- és hatéves gyerekek kezét fogva erről számolt be az asszony: „Családommal ruhástól dőltünk le, indulásra készen. Éjjel két órakor állt meg a batár a ház előtt. Négy-, öt- és hatéves gyermekeimmel vonultunk le otthonunk lépcsőiről. Ferike kezében játékvillamos, Petikém szorosan fogta a játékelefántot. Anikó is megkapta és kezében volt a karácsonyra szánt baba. Kérdés, sátáni korra jellemző kérdés volt, hogy megérjük-e és miként a karácsonyt? Anyám jött mögöttünk zokogva, én nem tudtam sírni. A lélek megfagyott. A két pribék közül, akik előttünk, illetve mögöttünk léptek, az egyik fütyült. Igen, gondoltam és gondolom ma is, a társadalomból kiválasztódik mindig az alja, aki alkalmas az éppen aktuális hóhérmunkára.”

Miután bevagonírozták őket, többórás vonatút és várakozás után érkeztek meg az ismeretlenbe, ahol egy paraszti család kis házának igen pici szobáját kapták meg. A kitelepítettek csak fizikai munkát végezhettek: Regősné a kőtörés és a vályogvetés helyett a tarlóhántást választotta. Az asszony kitartásának köszönhetően a későbbiekben a kényszerlakhely áthelyeztetésével, de ugyanazokkal a szigorú feltételekkel (rendőri felügyelet, fizikai munkavégzés, település elhagyásának tilalma) sikerült Tolna megyébe, Bátaszékre (Flórián utca 11. szám alá) átköltözniük. Időközben Regősné – mivel a kitelepítési határozat férje nevére szólt –, bár erről a tényről emlékiratában nem vallott, 1951. október 18-án elvált Regős Ferenctől. Így, a formális válás által már mint – a férje „bűneitől” megszabadult – elvált asszony tudott adminisztrátori állást vállalni Szekszárdon, pedig a falu határát sem hagyhatta volna el, de napszemüvegben, bekötött arccal közlekedve egy darabig bejött a „csel”. A rendőrség hamarosan rájött tevékenységére, és üzletet ajánlott: ha besúgó lesz, folytathatja munkáját. Vakmerőn nemet mondott, végül – csodával határos módon – szemet hunytak adminisztrátori munkája felett.

A megélhetés, a megbecsülés erőt, újból hitet adott az asszonynak, aki kibérelt egy kis házat, egyholdnyi földdel. Hét közben este hatig dolgozott, mellette nevelte három gyermekét, és ellátta a gazdaságot, mindennapjaiban édesanyja volt segítségére.

1953-ra némiképp enyhült a politikai légkör, persze a rendszer természete nem igazán változott, de a GULAG rabok egy része hazatérhetett. Regős Ferenc 1953 decemberében érkezett meg az első nagyobb magyarországi transzporttal. Hogyan folytatta a család megtört életét? Arról így vallott a szilárd hitű asszony: „Közel hét esztendő után nehéz szavakat találni, csak a csönd beszélt. Lassan azonban a szavak is megértek, míg végül mondatokká váltak, és a közlés vágya is utat talált. Ekkor már átéltük újra az elmúlt éveket, illetve egymás életének küzdelmes éveit. A hogyan tovább? kérdése is megérett, és Isten segítségével feleletet is kaptunk. A pesti otthon már nem létezett, mivel 1951-ben államosították, és mások lakták. A minisztériumot és minden közhivatalt is mások szolgáltak. A régi élethez, jogi pályához visszaút nincs, ezt tudtuk. Maradt a foglalkozás, a fogászat, amelyet Feri a fogság évei alatt sajátított el a Kárpátaljáról érkezett szakkönyvek segítségével. A kemény próbák (erről férjem írhatott volna, de ezt a lehetőséget nem érte meg) árán megszerzett szakmai tudás útlevelet adott az új életbe. 1954-ben ismét más faluban, új otthonban kezdtük újra az életet. Igen, új otthon született, melynek fészekmelegét teljessé tette negyedik gyermekünk, Palikánk érkezése 1955-ben. A szeretet élménye mindegyikőnk ajándéka, jutalma lett. Végtelen történet…”

Regős Ferenc – ahogy egykori rabtársai – nehezen, de beilleszkedett a megváltozott politikai rendszerbe és új, a rabságban szerzett munkatapasztalatával boldogult. 1954 februárjától a Tolna megyei gyógyszeripari vállalat dolgozója volt, majd a fogászati, fogtechnikusi képesítések megszerzését követően a Tolna megyei Tamási SZTK fogásza lett 1954 májusától. Bár a kádári belügyi szervek operatív nyilvántartásba nem vették, alapnyilvántartásban rögzítették, mint rendszerellenes elemet, s megfigyelése során számos, meglehetősen banális jelentést gyártottak. A jelentések toposzai a következőképp hangzottak Regős Ferenc esetében is: „ellenséges magatartású egyén”, „kapcsolatai is hasonló személyekből állnak”. Az iratok talán legmegdöbbentőbb részlete az, amely a rabéveiről szól, melyet a legtöbb esetben így fogalmaztak meg: 1947 és 1953 között külföldön tartózkodott vagy a Szovjetunióban dolgozott…

Regős Ferencet 1970-ben rehabilitálták, azaz törölték a bűnügyi nyilvántartásból. A rendszerváltoztatást sajnos már nem élte meg, de posztumusz megkapta a Szabad Magyarországért Emléklapot 1999 novemberében. Felesége, Regős Ferencné rögzítette hosszú családi szenvedéstörténetük, amely a hiten és a túlélésen alapult és tartalmas életének példájával gyermekeinek, unokáinak is átadhatta azt a szellemi és lelki muníciót, amit a kommunizmus áldozataként elszenvedett, de mégis győztesként került ki ebből a gigászi és egyenlőtlen küzdelemből.

Az egykori családi, tamási otthonban most az unoka, Szemlédy-Regős Ákos és családja él. A nagypapa megmentett bútorai közt futkosó dédunokákat látva némi elégtételt érzek, és most ki is lépek a történészi szerepemből. A kommunizmus minden téren történő előretörése ellenére egy dolgot hagyott ki a számításból: az emberi ösztönt, akaratot és hitet. Talán ezt kell megtartania a 21. század emberének is, és akkor valóban nem ismétlődhetnek meg a fentebbi, igen szomorú történetek, melyeknek elmondása, rekonstruálása, kibeszélése – fájdalmasságuk ellenére is – kötelező és elengedhetetlen a kommunizmus által ejtett súlyos sebek gyógyításához, a terhek elviseléséhez, a lelkek gyógyulásához.